Két basszus és egy tenor győzelmével ért véget az V. Marton Éva Nemzetközi Énekverseny.
Bámulatra méltó, hogy sokaknak, sokszor csupán hangyányi távolságok jelentik a világot. Átszakítani a célszalagot, a lehető legmesszebb eldobni a gerelyt, vagy éppen az úszómedencében elsőként megérinteni a falat minden sportoló álma, ami magában hordozza a megnyert verseny diadalittas örömét. Nincs még egy hivatás azonban, ahol – bár csökkenteni, vagy megnövelni senki sem tudja – a centiméternyi különbségek olyannyira meghatároznák a foglalkozásukat űzők pályáját, mint az operaénekesekét. A Fennebbvaló adománya, szerencsés genetika, vagy „csupán” tudatosan használt hangképző eszköz? Valószínűleg mindhárom egyben, és még ennél is több mindaz, ami az emberi hangszalagokban rejtőzik. Mielőtt az a vád érne, hogy fetisizálom a jelentőségét, ha nem is minden, de az mégis csak nagy eséllyel rajtuk múlik, hogy kiből lesz szoprán, alt, tenor, vagy éppen basszus.
S, hogy a hangszalagokon kívül mennyi más összetevő alkotja egy operaénekes mibenlétét, művészetét, azt konstatálhatták mindazok, akik figyelemmel kísérték az V. Nemzetközi Marton Éva Énekversenyt nemrég. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen megrendezésre került megmérettetésen Dél-Koreától Oroszországon, Izraelen és Dél-Afrikán át az európai térfélen keresztül egészen az Amerikai Egyesült Államokig terjedt a jelentkezők származási palettája. Öt honfitársunk vágott neki a középdöntőnek, s közülük Tuznik Natália képviselte Magyarországot a döntőben.
A Marton Éva, a Magyar Szent István-renddel kitüntetett világhírű Kossuth-díjas szoprán fémjelezte zsűri munkájában idén is hazai és nemzetközi zenei élet elismert művészei és befolyásos személyiségei vettek részt. A sokak érdeklődésére számot tartó esemény jó alkalmat teremtett arra is, hogy akinek nincs lehetősége Budapestről külföldre utazni, testközelből megismerkedjen a világ operaéletének fiatal tehetségeivel és jövőbeli sztárénekeseivel.
A végső sorrendet, vagyis az első három helyezettet tekintve győzött a férfiuralom, hiszen Jeong Inho dél-koreai basszus harmadikként végzett, Aleksei Kulagin orosz basszus lett a második helyezett, Andrei Danilov orosz tenorista pedig elnyerte az első díjat, valamint a közönség is őt választotta kedvencének. S, ha már az operaénekesek művészetének összetettségéről írtam, Danilov vitán felüli győzelmében minden bizonnyal nagy szerepe volt különlegesen szép hangszínének, gömbölyű magasságainak, érzékeny muzikalitásának, ösztönös stílusérzékének, meggyőző színészi képességeinek és felszabadult színpadi jelenlétének is. A 34 éves művész jelenleg a Deutsche Oper Berlin tagja, és számos fontos szerepet énekelt már különböző operaházakban, bízom benne, hogy hamarosan fellép Magyarországon is.
A Marton Éva Nemzetközi Énekversenyt először 2014-ben rendezték meg. Azóta – kétévente legalábbis biztosan – a világ operaéletének tekintete felénk fordul, hogy átfogó képet kapjon mások mellett a kortárs énektanítás helyzetéről is. Hiszen a fiatalok mögött többségükben ott áll mesterük, akik nélkül – kevés kivétellel – bizonyosan nem tettek volna szert tudásukra. Érdemes megemlíteni a verseny „láthatatlan közreműködőit”, a zenei munkatársak odaadó figyelmét, a hónapokon át tartó kitartó szervezőmunkát és nem utolsósorban a kommunikációt vivő szakemberek jelentőségét, már csak azért is, mert rajtuk keresztül juthat el a világ legtávolabbi pontjára is példának okáért a döntő és a gálahangverseny is, amit a Magyar Állami Operaház zenekarának élén Kocsár Balázs főzeneigazgató vezényelt.
S, hogy kinek melyik versenyző volt a legszimpatikusabb, mikor és hol szeretné ismét látni és hallani kedvencét, egyéni ízlés kérdése. Annyi bizonyos, hogy háború ide, fejünk fölött leselkedő veszélyek oda, újra nyilvánvalóvá vált, hogy a zene képes elfeledtetni mindazt a szomorúságot, amit a világban látottak okozhatnak bennünk. Mert, ahogyan Ady fogalmaz egy helyütt: „Az Élet él és élni akar, / Nem azért adott annyi szépet, / Hogy átvádoljanak most rajta / Véres s ostoba feneségek.” Bárcsak megfogadnánk a szavait.
Oláh Zsolt
