Dancs Rózsa Pokoljárás című megrázó könyvét dolgozta fel Ujhelyi Kinga az Anyaöl című monodrámában.
Brutális színpadi kép: múlt századi nőgyógyászati kezelőszék tárul a nézők elé az Anyaöl című előadás kezdetén. Mellette ül összehúzott ballonkabátban, papírokkal teli dossziéját szorongatva, lélekben összekuporodva Ujhelyi Kinga színművész, a monodráma előadója. Hirtelen egy írógép billentyűzetének és egy zongora hangjainak fémes koppanásai törik meg az előadó első néhány mondatát, hogy fellibbentsék a fátylat arról a kálváriáról, amit Dancs Rózsa középiskolai tanárnő élt át évtizedeken keresztül Ceaușescu Romániájában. Besúgó férje mellől, nyolc terhessége után, amiből csupán két gyermek maradt meg, 1988-ban elmenekült Kanadába. Pokoljárás című könyvéből Ujhelyi Kinga előadásában, Szabó K. István rendezésében, a Petőfi Irodalmi Múzeum és Csokonai Színház koprodukciójaként mutattak be monodrámát a debreceni Csokonai Színházban lassan két éve. A felkavaró darab a Pesti Vigadó Sinkovits Imre Kamaraszínházában, a Magyar Művészeti Akadémia Szó-szín-játék című színházi sorozatának keretében volt látható október 24-én.
1966-ban a hátborzongató ötleteiről és kegyetlen terrorjáról elhíresült román diktátor, Nicolae Ceaușescu új törvényt vezetett be országában. Az úgynevezett 770-es határozat lényege az volt, hogy szinte lehetetlenné tették a nők művi terhességmegszakítását. A fogamzásgátló eszközök hiánya, a 25 év felettiekre kirótt gyermektelenségi adó, az egészségügyi szakembereket fenyegető veszélyek és az anyákkal kapcsolatos, mesterségesen kialakított princípiumok mind azt szolgálták, hogy megnöveljék az akkor 20 millió fős Románia népességét. A cél egyértelmű és világos volt: felnevelni a csakis a Kárpátok Géniuszához hűséges új generációt. A megalázó, traumatizáló és a nők önrendelkezését semmibe vevő törvény nyomán mintegy 2 millió nem kívánt gyermek született, 25 ezren félárván maradtak és 10 ezer nő belehalt a szülés szövődményeibe. Ebben a környezetben élt Dancs Rózsa is, aki fentebb említett kötetében kiírta magából szenvedéstörténetét, amit tetézett a már Kanadában, az 1989-es romániai forradalom után nyilvánvalóvá vált tény, miszerint férje besúgó volt a Securitate berkein belül és róla is jelentett.
Az egyes szám, első személyben megírt történethez a színpadi adaptációt illetően kétségkívül a monodráma műfaja áll a legközelebb. A szerepformálás veszélye, hogy csábít az önsajnálatra és a szentimentalizmusra. Ujhelyi Kinga szerencsésen elkerüli ezeket a buktatókat, puritán színészi eszköztárral közelít az intim témához. Azonban visszafogott közlési energiáiból fakadóan helyenként elvész az előadás íve: bármennyire is drámaiak a szituációk, a szöveg és a mozgás jelen esetben önmagában nem viszi el a hátán a csaknem egy órát, és a testi-lelki fájdalmak megjelenítése is néhol inkább technikai megoldásnak tűnik, mintsem, hogy valóban őszinte lenne. Mindemellett az előadás erénye Ujhelyi helyenként vibráló feszültsége, ami olykor közönségre is átragad, és az izgatottsággal teli várakozás így már nem csupán az előadóra, hanem a nézőkre is igaz lesz, akiknek egy része feltehetőleg nem tudja, hogy mi történik majd a következő pillanatban.
Szabó K. Istvántól, az egyre inkább foglalkoztatott és elismert rendezőtől évekkel ezelőtt izgalmas A trójai nők rendezést láttam a Maladype Színházban, és nemrég némileg konvencionálisabb Az ajtó színrevitelt a Nemzeti Színházban. Az Anyaöl általa tervezett játéktere alapvetően kórtermekre jellemző, térelválasztó fémszerkezetekről lelógó függönyökből áll, amelyek nyomasztón, sterilen fehérek, tejszerűn homályosak és a rajtuk átszűrődő rejtélyes fények sokszor kontúrjukat vesztik. A színésznő jelmezének két hangsúlyos eleme a titkosrendőrök ruháját idéző khaki színű ballonkabát és a véres rongyként is a nyakában lógó pirosra színezett kendő, ami egykor a román úttörők, vagyis a pionírok viselete is volt: mindkettő a diktatúra halált hozó ölelése.
Mielőtt Ovidiu Iloc megrendítő zenéjére feltűnik az éneklő gyermekek képe a háttérben, Ujhelyi Kinga lassacskán behúzódik a kezelőszék alá. Kezét rákulcsolja a fémkeretre, amelyen, mintegy börtönrácson, csekélyke ablakon keresztül szemléli környezetét. Dancs Rózsa volt annyira bátor, hogy önmaga és gyermekei megmentése érdekében szakított múltjával. Nem esküdnék meg rá, hogy a nézők közül mindenki képes lenne erre.
Oláh Zsolt
