Udvaros Dorottya és Blaskó Péter szelíden elegáns játéka felejthetetlen élmény: Ők tudják, mi a szerelem a Nemzetiben.

Ádám Ottó, a legendás színházcsináló az ötvenes évek vége felé felkérte Hubay Miklós drámaírót, hogy Tolnay Klári számára keressen egyfelvonásos darabot a francia drámairodalom remekei közül. A szerző el is ment az akkor negyvenéves színésznőhöz, aki arra a kérdésre, hogy mit szeretne eljátszani, azt felelte, hogy a kávét éppen akkor nekik kínáló édesanyját. Leginkább úgy, hogy még női mivolta és vonzereje teljességében mutatkozik a színpadon és süt belőle az Erósz, de már kacérkodik a lassan-lassan elérkező öregedés gondolatával. Hubay sorra hozta elé a francia vénkisasszonyok történeteit, azonban Tolnayt egyik sem érdekelte. A drámaíró végül elmesélte a Hector Berlioz Emlékirataiban olvasott históriát, miszerint az idős zeneszerző megszöktette volna ifjúkori szerelmét, az akkor már dédnagymamaként, rendezett, polgári környezetben élő Duboeuf Estellát. A színésznőnek rögtön felcsillant a szeme és „magyar fordítást” kért. Honnan is sejthette volna, hogy mindez képtelenség, hiszen maga a színdarab sem létezik. Hubay így Ádám Ottó tudtával és támogatásával, az elmesélt történet alapján megírta az Ők tudják, mi a szerelem című egyfelvonásost, amit Tolnay Klári Sinkovits Imrével az oldalán évtizedekig játszott, nagy sikerrel. Nemrég újra bemutatták a Nemzeti Színházban, Udvaros Dorottya és Blaskó Péter főszereplésével, Rátóti Zoltán rendezésében.
 

Hubay Miklósra valóban ráillik a máskor talán kissé könnyelműen odavetett jellemzés: világpolgár. Az 1918-ban Nagyváradon született, filozófia, esztétika és művészettörténet szakos diplomát szerzett alkotó a II. világháború közepén Svájcban, Genfben találta magát, ahonnan csak 1950-ben tért haza. Néhány, itthon töltött év után az 1956-os forradalom és szabadságharc alatt a Szabad Magyar Rádió irodalmi műsorait vezette, ennek következtében, a megtorlást követően hamar állás nélkül maradt. A hetvenes évek közepétől majdnem a rendszerváltozásig a firenzei egyetemen oktatott, a szakmai közéletben csak a nyolcvanas évektől kezdődően vállalt komolyabb szerepet. Talán az utolsók között említhető, akik megélték és értették a frankofón irodalmi és színházi kultúra jelentőségét. Ebből fakadóan az sem lehet véletlen, hogy munkásságának ékkövei a francia drámaírói hagyományból is építkező egyfelvonásos darabjai.

Szalondarab: így nevezik azt a színpadi drámatípust, amelynek helyszíne többnyire az előkelő, illetve polgárinak tekinthető közeg, cselekménye pedig jószerint alig akad. Ezzel ellentétben a néző figyelemmel kísérheti a szellemesen megfogalmazott gondolatokat, a különböző látásmódok, eszmék, érvek és ellenérvek megjelenését és megvitatását a szereplők beszélgetéseiben, legyen szó társadalmi kérdésekről, vagy éppen egy gyengéd szerelmi történetről. A letisztult forma, az óramű pontossággal megírt dialógusok és a finom irónia szellemi ékszerdobozként kínálja magát rendezőnek és színésznek egyaránt. Nincs ez másképpen Hubay Ők tudják mi a szerelem című darabjával sem. 

Franciaországban járunk, 1864-ben. Hector Berlioz, a híres zeneszerző hangversenyt ad Lyonban. A közönség ovációja alig engedi el a színpadról a muzsikust, akinek gondolatai már máshol járnak: Estellánál, a városban élő kamaszkori szerelménél. Nem csoda: még egykor, ifjúként kileste a nő szeretkezését és azóta sem tud másra gondolni. Forró szíve csakis érte ég. Igaz ugyan, hogy az Estellának küldött előző és a mostani, találkozót kérő kis levélke között húsz év eltelt, és több mint negyven éve annak, hogy látta az asszonyt, de mit számít ez a romantika nagymesterének? Hiszen a szerelem kortalan, és legyőzi a múló időt és a társadalmi konvenciókat. Vagy mégsem?... Némi aggodalomra adhat okot ugyanis, hogy a komponista lángolását nem mindenki fogadja kitörő örömmel, legfőképpen Estella nem. A férfi mégis bebocsátást nyer hozzá, s bár parázs vita tárgyát képezi, hogy háromnegyed, vagy egy teljes óráig maradhat, a két, deresedő hajú ember végül egymás szemébe nézhet. Hubay története szelíden elegáns, mintha a szerző leheletnyi ezüstfüstöt fújt volna rá.

Rátóti Zoltántól láttam már markánsabb koncepciót, legutóbb például az Operettszínházban bemutatott Anne Frank naplóját. Korábbi rendezései alapján úgy tűnt, hogy színészközpontú látásmódjával alkalmat teremt a szereplők számára arra, hogy megvalósítsák saját elképzeléseiket a színpadon, s talán most is így van ez. Két nagy színházi játékost láthatunk, akik mély érzékenységgel és egymás iránti feltétlen figyelemmel léteznek a színpadon. Estellát Udvaros Dorottya, Hector Berliozt Blaskó Péter játssza. Udvaros, ősz hajú nagymamaként lubickol a szerepben. Nem mellesleg pontosan érzi és tudja, hogy kamaradarab lévén, csupán néhány tucat néző előtt játszik. Szerepformálása illeszkedik a szemlélőktől szinte párméternyi távolságra játszódó finom történethez. A színművésznő mindezzel együtt valódi kamaradrámát teremt a színpadon. A közönség már bejövetele előtt, a színfalak mögül hallhatja lépéseit, botjának ütemes kopogását. Ebben a kemény, ütemes kopogásban benne rejlik a vállalt polgári értékrend szigorúsága, azonban ahhoz túl erőteljesen, drasztikusan vágja a padlóhoz, hogy ne merüljön föl bennünk a kérdés: nem lehetséges, hogy ezzel a színpadi gesztussal inkább demonstrálni szeretne? Később, amikor Hector már a színen tartózkodik, a beszélgetés közben egyszer csak elhagyja, s felszabadultan, nélküle mozog és beszél a térben, mintegy érzékeltetve, hogy nem veszett homályba virágzó ifjúsága és talán máshogyan is alakulhatott volna az élete. Az előadás egy pontján Udvaros körül mintha megszűnne a jelen idő. Kiszakad a szalonból, eltűnnek a kandalló fölött precízen elhelyezett képek, a csilingelő poharak, a puha párnák, a diszkrét világítás: gondolatban egyszerre visszatér fiatalkorának világába, buja együttlétek, vidám incselkedések, bimbódzó szerelmek idejébe, s rádöbben, hogy az önfeledt, álmokat dédelgető, terveket szövögető ifjúság már a múlté. Így nem is tehet mást, mint hogy a keserédes közös visszaemlékezés után jó szívvel útjára bocsátja hódolóját.

A Petőfi Irodalmi Múzeum digitális gyűjteménye c-vel, a Nemzetis színlap k-val írja a zeneszerző nevét: Hector Berliozként Blaskó Péter rögeszmésen szerelmes. Olyannyira, hogy már-már gyanút foghat a néző: a romantikus zeneszerző talán nem is Estellára, hanem magára a szerelem érzetére vágyik igazán. Láttunk már ilyet, példának okáért éppen egy másik francia zeneszerző, Jacques Offenbach Hoffmann meséiben, ahol a költőnek szintén múzsára volt szüksége az alkotáshoz. Akadt is belőle néhány, vélt vagy valós történeteinek delírium-színezte palettáján. S ez, az imént említett „szükség” mindjárt önzőséggel is párosulhat. Különben hogyan fordulhat elő, hogy Berlioz csak akkor keresi fel Estellát, amikor egyébként is dolga akad Lyonban? Hiszen a város alig több mint 450 kilométerre fekszik Párizstól, igazán nem a világ vége ahhoz, hogy húsz év alatt az ember egyszer kocsira üljön, ha már annyira lángol a szíve. Főként, ha tudjuk, hogy a zeneszerző nem a Montparnasse egyik homályos manzárdszobájában él magányosan, mintegy elefántcsont-tornyába bezárkózva, hanem folyamatosan turnézó művészként maholnap már Szentpéterváron szerepel. Ráadásul hosszú évek óta tisztában van azzal, hogy imádottjának férje elhalálozott, így a meglévő házasság sem jelenthet akadályt. De nem, Hector ilyet nem tesz, csupán epekedve ír egy levélkét az özvegynek, amire nem kap választ, majd ezután, mint kifejti, két évtizedig bolyong a lelke, szügyig mélabúban. Elhiszi-e a néző Hector történetét, vagy sem: rajta áll. Blaskó mindenesetre egyszerre lelkes, naiv kamasz, szenvedélyes, hősszerelmes férfi, és magába roskadt, megmosolyogtató öregember. Mintha a zeneszerző csapongó érzelemvilággal megáldott, fantáziáiban tobzódó Faustját látnánk. 

Az előadás díszletét Székely László tervezte. Székely alapvetően neoklasszicista stílusban tárja elénk Estella elegáns szalonját, amit ókori görög oszlopokra hajazó felépítményekkel is tagol. Hamiskás oszlopok ezek, dór is meg nem is, erősítve a család polgári életszemléletének kissé modoros mivoltát. A kandalló felett Jacques Louis David Antoine-Laurent Lavoisier és felesége portréja című olajfestménye kapott helyet. Míg a képen szereplő házaspár tagjai, Antoine-Laurent és Marie-Anne között jókora 15 év korkülönbség volt, addig Estella azt hozza fel a Hector által vágyott szerelmi kapcsolatra ellenérvként, hogy a férfi egynéhány évvel fiatalabb nála. Végül, a díszlettervező plafonján megjelenik a jellegzetes székelyi kortárs látásmód, amely egyben ki is zökkentheti a nézőt a szalonkörnyezetből. A jelmezek Tordai Hajnal humorát dicsérik: míg Estella középkorú lányának szoknyáján a boka és térdrésznél helyezett el apró virágokat, unokája ruháján már feljebb szaladnak a szirmok. A ház úrnőjének kosztümjét az egyszerű vonalvezetés, valamint a fekete és a lila színek uralják, mindkettő – előbbi mostanában, utóbbi korábban – a gyásznak is színei. Csupán gyöngy fülbevalói árulkodik egykori önmagáról.

Hector, látogatása előtt ízléstelenül tarka, hatalmas virágcsokrot küld Estellának. Van benne minden: sárgarózsa, liliom, kerti virág, tulipán, és még számos fajta. Hiába pompáznak a szirmaik és árad az illatuk, a színpad szélein két márvány mellszobor, egy ókori görög nőalak arca és egy férfié, megtörik a varázst, magányosan merednek maguk elé. Történetükre már senki sem emlékszik, és egyébként is: olyan távol vannak egymástól. Talán nem szerettek igazán. Talán nem tudták, mi a szerelem.

 Oláh Zsolt