A napokban ünnepelte 72. születésnapját Cakó Ferenc grafikus, animációs filmrendező, aki adventkor újabb élő homokrajz előadásra készül.

Két évvel ezelőtt nem kerülhetett sor 70. születésnapjának megünneplésére a pandémia miatt, de tavaly megjelent az életművét bemutató album, és egy átfogó kiállítás is igyekezett kárpótolni. Az életmű kifejezés lezárást sugall, de gondolom azért vannak még tervei?

A Kecskeméti Animációs Filmfesztiválon debütált az életmű albumom tavaly nyáron, melynek létrejöttében hatalmas szerepet vállalt a lányom (Cakó Kinga divattervező – a Szerk.). Jó vaskosra sikeredett, de még így sem teljes. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincsenek terveim; például jó lenne készíteni még egy egész estés filmet, de az azért komplett stábot igényelne és az előkészületek sem olyan egyszerűek. Animációs sorozatfilmet már csak úgy készítenék, ha én rendezném, de magam már nem animálnám. Érkeznek felkérések homokrajzok és homokanimációk elkészítésére, legutóbb a Bálint Ágnes születésének 100. évfordulójára rendezett emlékesten léptem fel élő homokanimációmmal a MOM Kulturális Központban. De készültek homokrajzok a Gödöllői Szimfonikus Zenekar fúvósainak Varázsfuvola gyermekelőadásához is, és jelenleg a János Vitézen dolgozom egy erdélyi megkeresés jóvoltából. Szívem csücske a nagyzenekarral történő élő homokozás, amit a járvány okozta megtorpanás után továbbra is szeretnék folytatni.

És a festés? Láthatunk új, tipikusan „Cakós” képeket, álomszerű víziókat  a kiállítóterekben?

Festegetek is, kétévente kiállításaim is vannak, más kérdés, hogy manapság mire van igény. Ami engem most különösen foglalkoztat, az a különböző színes absztrakt foltok fantáziám általi figuratív kibontása a vásznon, mostanában ilyen képeket festek.

Alkalmazott grafikai tanulmányai után csöppent a bábanimáció világába Foky Ottó bábfilmrendező szárnyai alá, majd saját stúdiót alapított és itt dolgozta ki a homokanimációs technikát. Megérte az a sok aprólékos munka, melyet az animálás igényelt?

Sok minden és sokféle történt, de mindez a rengeteg munkán túl nagyon színes is volt. Már gyerekként bábokat készítettem, Foky Ottóhoz kamaszkoromban be-bejártam a Pannónia Filmstúdióba. A Képzőművészeti Főiskola elvégzése után a báb- és tárgyanimáció, majd a téranimáció izgatott nagyon. Aztán a sorozatfilmeknél, mint a Sebaj Tóbiás és a Zénó, nagyon be voltam fogva, az epizódonkénti előkészületek igen sokrétűek voltak. Mindezek mellett igazi kiugró dolognak számított, amikor egy egyedi filmmel két-három évenként sikerült kijutni külföldi fesztiválokra, az utazás lehetősége sem volt másodlagos. Az akkori animációs filmek 5-8 ember megfeszített, fókuszált munkáját igényelték. Az animáció rengeteg ráfordított pénz, de rengeteg idő is.

Arany Pálma díj, Arany Medve díj, filmfesztivál fődíjak: a szakma több rangos elismerést ítélt filmjeinek. Az Annecy-i Nemzetközi Animációs Filmfesztivál Kristály díja  – melyet Ab Ovo című alkotásával nyert 1989-ben – ráadásul Oscar-kvalifikáló díjnak számított. 

Az Ab Ovo már 1988-ban Arany Pálma díjas lett Cannes-ban – ez volt az első igazi nagydíjam – ezután kapott még egy Kristály díjat is Annecy-ban. Ugyanitt a 2 perces Ad Astra című rövidfilmem is nyert 1983-ban, mely eredetileg titokban készült, nem volt gyártásba véve, de végülis versenybe jutott és a legjobb rövidfilmnek járó díjat hozta, mely a Nemzetközi Újságíró Szövetség által alapított Nemzetközi Filmkritikusok díja volt (FIPRESCI díj - A Szerk.). Utólag tudtam csak meg, hogy tulajdonképpen egy fődíjat nyertem a fesztivál addigi történetében a maga kategóriájában első magyarként. 

Figyelemmel kíséri a mai animációs trendeket, újításokat?

A fesztiválokra bekerülő filmeket meg szoktam nézni és lenyűgöző modern számítógépes megoldásokat látok. De valahogy hozzám még mindig a kézműves megközelítés áll közelebb, már ez marad a sajátom.

Különleges érzékenységgel köti össze az állóképet a mozgóképpel; varázslatos a látvány, amit a homokkal közönsége elé tár, de mi az, ami Önt elvarázsolja?

Engem is igazából a grandiózus, nagyon látványos dolgok, előadások fognak meg, illetve amikor látom, hogy milyen rendkívüli virtuozitással van megalkotva egy rajzokon alapuló ötlet, vagy mozgó képi világ.

Ha a dunai homok nem is, de a homokanimáció igazán lehetne hungarikum. Elcsodálkoztam, amikor a világot bejárt egyedi kézműves animációs technikáját nem találtam a Hungarikumok Gyűjteményében.

Talány, hogy min múlnak az ilyesfajta dolgok. A dunai homok egyébként a legideálisabb az animációhoz. A sivatagi homok már túl puha, azzal nem igazán lehet dolgozni, a tengeri homokban sok az apró kövecske. Ha a dunai homokot mikroszkóppal nézzük, borostyánhoz hasonló szemcséket láthatunk, melyeket nagyon jól átvilágít a fény, és ahogy egyre vastagabban szórom, úgy sötétedik el az üveglapon, ezáltal árnyalok. Míg a rajzfilm és a számítógépes animáció virtuálissága révén a rajzok szabadon követhetik egymást és kevesebb a kötöttség, addig a bábfilmnél és a homokfilmnél úgymond meg kell bírkózni magával az anyaggal.

Magánemberként jellemző Önre az a játékosság, amelyet animációs műveiben is láthatunk?

Bár az én életemben is előfordultak és előfordulnak helyzetek, melyeknél nehezebben vettem vagy veszem az akadályokat, azt hiszem alapvetően örök gyerek maradok, ha azt nézzük, hogy mennyi dologra rá tudok csodálkozni, legyen az egy bogár vagy egy őszi falevél. Sokat segít a természetközelség is, a nyaralóm környékén rengeteg alkalmam adódik megfigyelni a természet változásának apró mozzanatait. Azon túl, hogy gyerekkoromban is imádtam bábozni, bábokat készíteni, mi több, életem legelső díját 6 évesen a Bábszínház rajzpályázatán nyertem, a munkáimban az anyagokkal való foglalkozáson keresztül érzékelhető talán leginkább a játékosság. A gyurma egyértelműen a legalkalmasabb anyag a humorhoz és szatírához. A líraibb és drámaibb hangvételű témákat azért mégis homokkal tudom mélységeiben, nehézségeiben és szépségeiben kifejezni.

Gyerekek és felnőttek egyaránt látogatják élő homokelőadásait. Ön szerint fejleszthető a közönség asszociációs készsége ilyen alkalmak segítségével?

Olyan szimbólumokat, utalásokat szövök a történetekbe, melyeket Japántól Amerikáig megértenek az emberek. Vannak általánosan és univerzálisan érthető témák, mint a szerelem, halál, de azért a különböző országok kultúrájától is függ, hogy épp hol a határ, mit lehet és mit nem. És a közönség befogadóképessége is véges, általában 45 percnél hosszabb előadást egy huzamban nem szándékozok közönség elé tárni, mert az általam használt szimbólumok és a képi világ értelmének átfordítása önmagában lefárasztja a nézőt 30-40 perc után. Épp ezért az utóbbi évek visszatérő előadásai során az Urániában és Pesthidegkúton is a vetített filmek és az élő animáció átkötéseként a műhelymunka rejtelmeibe avatom be a közönséget ismeretterjesztő jelleggel, ilyenkor megmutatom hogyan készítek és mozgatok egy gyurmafigurát, vagy hogyan használom a homokot. Ilyen lesz az idei adventi előadásom is december 10-én a Klebersberg Kultúrkúriában, melyre már izgatottan készülök.