Bemutatták Huszka Jenő Mária főhadnagy című operettjét a Budapesti Operettszínházban.
Furcsa bemutatót tartottak 1942. szeptember végén a Fővárosi Operettszínházban. A közönség az akkorra már világhírűvé vált zeneszerző, Huszka Jenő Mária főhadnagy című új operettjét láthatta a színpadon. A darab születését és a premiert beárnyékolta a tény, hogy már három éve tartott a II. világháború, életbe léptek a zsidótörvények, és érvényben voltak a bécsi döntések is, amelyek jelentős területekhez juttatták Magyarországot. A háború megnyerését vizionáló korai optimizmus sodró lendületét ez idő tájt sokakban felváltotta a bizonytalanság és a kétkedés érzete. Éppen a premier előtti nyáron, hét haditudósító képzőművész (mások mellett Benyovszky István, Megyery Barna, Polóny Elemér és Szalay Lajos) elindult a magyar csapatokkal együtt a harctérre és ahogyan távolodtak Budapesttől, egyre gyakrabban érkeztek haza előbb csak a zavart, majd a megdöbbenést, később pedig a kiábrándultságot magukba foglaló levelek, miszerint az általuk látottak éles ellentétben álltak mindazzal, amit a hazai propaganda terjesztett a katonákra váró „dicsőséges győzelemről”. Ekkorra már halott volt Horthy István is, a kormányzó fia, aki tudva, hogy a telefonját lehallgatják, mégis rendszeresen hangoztatta, hogy a németek immár elvesztették a háborút.
Kálmán Imre néhány évtizeddel korábban abbahagyta a Csárdáskirálynő munkálatait, amikor kitört az első világégés, mondván, hogy nem tud komponálni úgy, hogy közben dörögnek a fegyverek. Huszka nem tett ilyet, de érezhetően képtelen volt elvonatkoztatni attól, ami körülötte zajlott. Talán a fentiek is hozzájárultak ahhoz, hogy valóban furcsára sikerült az 1942 őszi premier. A romantikus nagyoperett óriási sikere ellenére néhányan talán összeráncolták a homlokukat: hol maradnak a megszokott, nagy felvonásfinálék? S az operettszereplők szokásos szerelmi hevületén túl, miért is érzik némileg áthallásosnak az alábbi sorokat? „Szabad-e remélnem, hogy eljön még a nyár, s kiragyog az égen a rég várt napsugár?” Vagy éppen ezeket: „Ha már, már azt hinném, nincs tovább, másnap újra remélsz egy új csodát.” A zeneszerzőt – mindamellett, hogy lendületes számokat is beleírt a darabba, például a Jurátus indulót, vagy a Vértől pirosló ősi kardot, mégis – mintha elfogta volna valamiféle bizonytalanság és nyugtalanság, ami ha nem is zenei, de alkotói disszonanciát okozott volna benne. Mintha Huszka egyszerre szeretett volna tőle jól megszokott andalító operettet komponálni; némi külső biztatásra a világháború közepén bátorító, hazafias lelkületű, zenés darabot írni; és nosztalgikus történelmi múltfeldolgozást a színpadon látni. Az operett megírásában bizonyára nagy törés volt, hogy szeptember 6-án meghalt Szilágyi László, az operett librettistája, a darabot pedig Békeffy István és Kellér Dezső fejezték be, de a már említett zsidótörvények miatt egyikük neve sem szerepelhetett a plakáton. Hogy a fentiek egyenként milyen jelentőséggel bírtak, ma már szinte kideríthetetlen, de együtt mégis csak azt eredményezték, hogy a Mária főhadnagy cselekménye, versei és zenéje is meglehetősen eklektikusra sikeredtek a szerző többi művéhez mérve.
Az operett Lebstück Mária kalandos életére épül. A Zágrábban, gazdag családban született fiatal, tehetséges lány Karl Lebstück néven, tehát férfiként csatlakozott 1848-ban a bécsi, annak leverése után pedig a magyar forradalomhoz. Több mint egy tucat csatában harcolt és számos sikeres, vakmerő haditettet hajtott végre, de amikor lelepleződött, Görgei halálra ítélte vélt kémkedéséért, és ettől csak Kossuth közbelépése mentette meg. Első férjét, Jónák József tüzér őrnagyot életfogytiglanra ítélték, így megkérte Máriát, hogy házasodjon újra, amit ő meg is tett, második férje Pasche Gyula festőművész volt. A világosi fegyverletétel után hazatért Horvátországba, de olyan erős megvetés fogadta, hogy végül Jellasic bán állt ki mellette, később pedig Tisza Kálmán kormányától kapott némi életjáradékot. Később hosszú éveken át Újpesten lakott, itt található a róla elnevezett utca is.
A Budapesti Operettszínház az eredeti operettet tűzte műsorra. Mindez azért is érdekes, mert a Mária főhadnagy az 1942-es premier óta számos változáson esett át, úgy a szövegkönyv, mint a zenei anyag tekintetében. Az alapmű szereplőit illetően Mária férjének, Janák Józsefnek darabbéli megfelelője Jancsó Bálint. Mária kamaszkorától kezdődően bécsi rokonánál, Simunich báró házában élt, az operettben Simunich ugyanúgy szerepel, viszont feljebb lépett a ranglétrán, herceg lett belőle és a feleségéből hercegné. Mária nagynénje a darabban Farkasházy Antónia, akinek Draskóczy Ádám udvarol (pedig ezt eredetileg Kossuth Lajos tette). Panni a szobalány és szerelmese Zwickli Tóbiás pedig segítenek Máriának Magyarországra utazni, ismét bizonyítva, hogy a szubrett és a táncos komikus nem csupán mellékszereplők, hanem sok esetben a cselekmény katalizátorai, ahogyan itt is. A színpadon fellelhető még Kossuth és Görgei alakja, akik azonban politikai okok miatt később kikerültek a szereplők közül, kettőjükből gyúrták össze Kászonyi ezredes alakját, sokáig így játszották az eladásokat. Erdődy János és Hidas Frigyes mind a zenét, mind a dramaturgiát átdolgozta, és 1984-ben is bemutatták, Zsadon Andrea pályájának jelentős állomásaként, Seregi László rendezésében. Érdekesség, hogy egykor Honthy Hanna nem a fiatal primadonnát, Mária főhadnagyot, hanem annak nagynénjét, Antóniát játszotta, ilyen értelemben ez a Honthy-szerep akár az ötvenes években kialakuló, számára létrehozott „grande dame” szerepkör egyfajta előképének is tekinthető.
S ha már szerepkör: érezhető az Operettszínház vezetésének szándéka a társulat törvényszerű generációs váltásának elősegítésében, ami természetes folyamat, a magam részéről korábban egyetlen bonvivánnak, Jankovits Józsefnek hittem el, hogy jócskán középkorú művészként is hiteles a sokszor nála fiatalabb szerepalakok megformálásában. A Mária főhadnagy az utóbbi években megszokottá vált hármas szereposztásban látható a színházban, és ez több meglepetést is tartogatott. Talán ez az első olyan előadás Kiss-B. Atilla igazgatása alatt, amiben ennyire eltérően érzékelhetők a különbségek a szereplők között, ami nem feltétlenül jelent problémát, sőt, inkább látható belőle az, hogy példának okáért a 2019-ben bemutatott Csárdáskirálynő óta, vagyis az elmúlt három és fél évben melyik énekes színész mennyit változott. Akkor, alkalmam nyílt felfedezni Kiss Diána líraiságát Szilviaként, most pedig vagány, temperamentumos, céltudatos nőként jelent meg Máriaként, amit öröm látni. Széles Flóra számomra Stáziként és Lizaként meggyőzőbb volt, Lévai Enikőre pedig mint porcelánszerű szépségű Iluskára emlékszem a János vitézből. Jancsó Bálintként György-Rózsa Sándor lassan-lassan elfoglalja már régóta megérdemelt helyét a társulatban, és el tudnék képzelni számára további jelentős feladatokat. Sándor Péter minden szerepében nyalka, érdekes lehet, hogy mikor lendül túl ezen az évek óta jól működő, de egy idő után mégis csak véges állapoton, vajon megtalálja-e majd a szerepek zsánertől független igazságát. A Mária főhadnagy igazán nagy meglepetése Laki Péter Jancsó Bálintja. Illetve dehogy meglepetés ez, inkább jóleső felismerés. A jelen sorok írója néhány évvel ezelőtt azt pedzegette, hogy Lakiban – bár táncos komikusként, vagyis Bóniként látta a Csárdáskirálynőben – benne rejlik a későbbi szerepkör váltás lehetősége, és távol álljon tőle azt affektálni, mintha bármi köze lett volna a folyamathoz, de tessék: a már akkor is gazdag, felfelé is szépen nyíló matéria mostanra jól érzékelhető, magabiztos énektechnikával párosult. Így fordulhat elő, hogy a három Jancsó Bálint közül a táncos komikusból bonvivánná avanzsáló Laki hangképzése áll jelenleg legközelebb a klasszikus operett-tenoristákéhoz. Szendy Szilvi olyan a színpadon, amilyennek a nézők évek óta szeretik. Zwickli Tóbiásként Dénes Viktor pedig most mintha kissé fáradtnak tűnne a szerepben, pedig... A Mária főhadnagy humora akkor működik igazán, akkor telik meg élettel, amikor Bojtos Luca mint Panni és Erdős Attila mint Zwickli Tóbiás párban láthatók. Akadt már néhány legendás páros az Operett történetében, s ha Bojtos Luca és Erdős Attila így folytatják, jó eséllyel a nagyvadak nyomdokába léphetnek. Farkasházy Antóniaként Fischl Mónika, Bordás Barbara és Lukács Anita, Draskóczy Ádám pedig Dolhai Attila, Vadász Zsolt és Homonnay Zsolt énekelnek. Azt nem írnám, hogy sürget az idő, de a színház vezetésének muszáj lesz kitalálnia, hogy milyen énekes-színészi feladatokat vállalnak majd a jövőben. Az urak közül jelenleg ez legkevésbé Homonnay Zsoltot érinti. Nem csak azért, mert főszerepek sokaságát osztják rá, hanem mert ő rendezte ezt az előadást is. Bár a centenáriumi gála és az első nagyszínpadi rendezése között el tudtam volna képzelni számára néhány kamaradarabot, például a Raktárszínházban, hogy legyen alkalma kipróbálni az oroszlánkörmeit mielőtt kitörnek, de szerencsére megúszta kisebb karcolásokkal az ügyet.
Valljuk be őszintén: a Mária főhadnagyból – már csak a korábban említettek miatt is – nehéz bármit kihozni rendezőként, amibe beleremegne a kortárs színházművészet. Lehetséges irányokat persze ki lehet választani, kiemelni a történelmi szálat, vagy megmutatni a szerelem sokszínűségét, de tulajdonképpen érdemes „kicsit úgy hagyni”, hogy működjön a darab, ahogyan „saját magától” kitelik, egyébként sem árt néha egy klasszikusabb színrevitelű előadás. Ettől függetlenül a rendező Túri Erzsébet díszleteivel és Berzsenyi Krisztina jelmezeivel együtt megtett minden tőle telhetőt. Az élő állat viszont mindig veszélyes a színpadon: a közönség, miután felmegy a függöny, rögtön megkap egy tetőtől-talpig, ízig-vérig, szőröstül-bőröstül igazi lovat. Bevezetik, kivezetik, felszállnak rá, leszállnak róla, mert hát mi mást lehet kezdeni egy lóval. Lehetetlen, hogy a nézők ne egyre gondoljanak, akár ha a legendás pesti operaelőadást vennénk alapul, amikor a hasonló rendezői ötletet szintén tett követte, csakhogy a szegény pára annyira megilletődött a közönség láttán, hogy tette, amit a természet diktált. Ez még nem lett volna akkora baj, de a súgólyuk felé lejtett a színpad, a többit pedig képzelje hozzá mindenki.
Mindent összevetve: Homonnay Zsolt Mária főhadnagyának, az Operettszínház friss bemutatójának nem célja, hogy megváltsa a világot, és nem is kell mindig, mindenáron erre törekednie egy előadásnak. A sokfelé látható „kreatív”, „újszerű”, „formabontó” és „rendhagyó” színházi látásmódok mellett lassanként már-már az lesz az igazi innováció, ha valakinek akad bátorsága visszatérni a klasszikus értékekhez és normálisan kiszerkeszt egy előadást. Ami Homonnay Zsolt koncepcióján és a játéktéren túl jelen esetben néhány igazán kiváló énekes színészt, a Krizsán Dániel koreográfiáival lehengerlő tánckart, a Pfeiffer Gyula és Dobszay Péter pálcája alatt dinamikusan játszó zenekart és a jó állapotban lévő énekkart, valamint egy hagyományosabb fölfogású operett előadást jelent. S bár nem kell mindig ennyire, föltűrt ingujjal neki veselkedni Huszkának - hiszen ez mégis csak egy lágy muzsikájú, andalító, nosztalgikus operett – végül tisztességes, jól sikerült előadás lett a Mária főhadnagy. Sok, évek óta színpad közelébe engedett rendezőnek becsületére válna.
A szerző az előadást a premiert néhány nappal megelőző fotóspróbán látta.
Oláh Zsolt
