Hamarosan ismét műsorra kerül Hernádi Gyula Királyi vadászat című krimije az Újszínházban, Nagy Viktor rendezésében.

Nincs is talán olyan néző, aki ne gondolkodott volna el a fenti kérdésen, legyen szó személyes vágyakról, családi élethelyzetekről, vagy éppen a világtörténelem és a politikai élet olykor kiszámíthatatlan fogaskerekéről. Nos, amennyiben ellátogat az Újszínházba, Hernádi Gyula Királyi vadászat című krimijére, bőven lesz alkalma ezen elmélkedni. A kitűnő előadás Nagy Viktor Jászai Mari-díjas, érdemes művész rendezésében nemsokára ismét műsorra kerül.

Aki megfordult már Bécsben, láthatta, hogy a Habsburg família micsoda vagyont halmozott fel az évszázadok alatt: a császárváros monumentális épületei, szinte beláthatatlan parkjai, különleges kastélyai ma is reprezentálják az egykori, fényben és pompában úszó birodalmi központ jelentőségét.

Pedig velünk, magyarokkal igencsak pechjük volt, éppen négyszer fosztottuk meg őket trónjuktól. Először 1620-ban gondolták úgy a honi rendek, hogy nemzeti királyt választanak (nem sikerült, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem visszalépett), majd a kurucok 1707-ben, a Rákóczi-szabadságharc idején, az ónodi országgyűlésen detronizálták I. Józsefet (miközben azért a megjelent magyarok közül is lekaszaboltak néhányat).

1849-ben, a szabadságharc alatt Ferenc Józseftől is ezzel a módszerrel szerették volna megvonni magyar királyi címét (hogy néhány évtized múlva már kellemes nosztalgiával öltsék magukra a róla elnevezett kabátot, a „ferencjóskát”), utolsóként pedig IV. Károlyt zavarták el (igaz, őt kétszer is), végül Madeira szigetére.

Törőcsik Mari mondta egyszer: „Az, hogy valaki kedves, még nem elég.” Így lehet ez IV. Károly esetében is, aki egybehangzó történészi vélemények szerint is csupa jót akart, és a mielőbbi békekötésre törekedett, nem csak rajta múlt, hogy végül nem volt elegendő tehetsége ahhoz, hogy a kezébe vegye az irányítást, és  könnyűnek találtatott a történelem patikamérlegén.

Viszont a háború után kétszer is megpróbált visszatérni a trónra, és Hernádi Gyula legutóbb az Újszínházban bemutatott krimijének abszurditását alátámasztja második kísérletének fő mozzanata, a tragikomikus budaörsi csata.

A király ugyanis – megijedvén a várható vérontástól, nem tudván, hogy néhányszáz, alig felfegyverzett egyetemista áll velük szemben – előrenyomulás helyett inkább misét hallgatott Bicskén és viszonylag nyugodtan, hűvös eleganciával várta, hogy valaki elé hozza a főváros kulcsait.

Horthy pedig, amikor 1921. október 22-én megtudta, hogy Károly ismét az országban tartózkodik, így reagált: „Mit? Az a hülye csirkefogó megint itt van?” Felesége még fel is háborodott, hogy főméltóságú urát ilyen kellemetlenségekkel zavarják ebéd közben. De hát – große Kinder, große Sorgen – most már igazán a körmére kellett koppintani az izgága uralkodónak. Hol voltak már a régi szép idők, amikor az egykori sorhajókapitányból – számos, rangban őt megelőző főtisztet és flottaparancsnokot mellőzve – ő kreált tengernagyot Horthyból? Keserű pirula volt ez a király számára, akinek nyilvánvalóvá vált, hogy a hála nem politikai kategória.

S itt kapcsolódhatunk igazán az Újszínház előadásához, mert hogy Károly visszatérésekor sokan – köztük néhány püspök – egész egyszerűen nem hitték el, hogy valóban a koronás fő áll előttük és beszél hozzájuk. Olyannyira váratlan és hihetetlen volt, hogy az uralkodói pár hirtelen Magyarországon termett, hogy egyesekben felmerült a gyanú, miszerint nem is ők érkeztek meg. De ha így van, akkor ki ez a férfi és az oldalán a nő, akik megszólalásig hasonlítanak Károlyra és Zitára, akiket nem lehet megfogni semmiféle ravasz kérdéssel a rokonsággal, a gyerekekkel, a legközelebbi munkatársakkal, egyáltalán a legbizalmasabb politikai információkkal és a birodalommal kapcsolatban?

Ezzel gondolattal játszik Hernádi Gyula, akinek rendhagyó és minden kategórián kívül eső, besorolhatatlan írói életművében jelentős állomás az először 1989-ben megjelent Királyi vadászat. 

A cselekmény szerint a hazatérő Károlyt és Zitát két túlbuzgó katona ellenséges kémnek nézi a kastélykertben, és nemes egyszerűséggel agyonlövik őket. Erdődy Pál gróf, aki jelentős társaságot hívott össze oda, hogy közösen visszategyék Károlyt a trónra, csak egy pillanatig mered dermedten a hullákra, aztán rájön, hogy egyetlen lehetősége marad: pótolni az elhunytakat. De mi történik, ha az első látásra kissé esetlen Schrei György és a könnyűvérű táncosnő Aldobói Éva – akiket a gróf alaposan felkészít szerepük eljátszására – egyszer csak komolyan veszik az illuzionista játékot, és fellázadnak Erdődy ellen, mondván valódi király és királyné akarnak lenni?

Hernádi régi színházi dramaturgiai hagyományt elevenített fel, vagyis a kettős szerepjátszás adta izgalmas lehetőségeket vette alapul a drámában.  Hernádi annyiban újít, hogy az eredeti királyt és királynét is ugyanazok a színészek játsszák, mint az ál-királyt és az ál-királynét. Vagyis: a színésznek előbb el kell játszania az igazi IV. Károlyt minden modorosságával, sajátos hangsúlyával és gesztusával együtt, majd amikor a darab szerint lelövik, azután szintén ugyanaz a színész, már egy másik szereplő, vagyis Schrei György személyiségéből kiindulva, a közönség előtt fel kell, hogy építse azt a karaktert, amit eredetileg az előadás elején játszott, vagyis IV. Károlyt. A színész így tulajdonképpen nem is kettő, hanem három szerepet játszik, mert az előadás elején király, majd később egy nímand, akit kiszemeltek a hazugságra, végül ál-király, aki viszont természetszerűleg nem lehet tökéletesen azonos az igazival.

Nem csoda, hogy Hernádinak ez a legjobb színpadi darabja. A színészi bravúr tekintetében azonban még tovább megy: ugyanis lehetőséget ad arra, hogy a IV. Károlyt/Schrei Györgyöt, illetve a Zita királynét/Aldobói Évát játszó színészek – amennyiben igazán van bátorságuk nyilvánosan egyedül lenni –  megmutathatják a közönségnek művészi munkájuk lényegét, műhely titkait. Mintegy személyes önvallomásként feltárva a folyamatot, amiben eljutnak egy szereplő motivációinak, indítékainak, gondolatainak, érzéseinek megértésén át addig, hogy a színpadi alakot teljesen átszűrik a saját személyiségükön.

De ez csupán az egyik rétege Hernádi drámájának, ami műfaji besorolása szerint sem véletlenül tragédia. Erdődy gróf, a királyi vadászat, az összeesküvés szervezője egyszerre Cipolla-szerű figura, és mintha Jaques Offenbach Hoffmann meséiből Lindorf/Coppélius/Dappertutto/Miracle misztikus gonoszsága is körül lengné (ez már nem is a hármas, hanem a négyes szerepre példa egy személyben az operából).

Hernádi dramaturgiája azért is hallatlanul izgalmas, mert az ál-házaspár egy ponton fellázad Erdődy ellen, és egyre inkább úgy viselkednek vele, mint alattvalójukkal. Fölényesen kiosztják, csendre intik, amin a gróf először megdöbben, de kénytelen tűrni. Nincs min csodálkoznia, elvégre Schrei György és Aldobói Éva csak a szerepüket játsszák, talán túlságosan is tehetségesen.

A szürreális darab Nagy Viktor Jászai Mari-díjas, érdemes művész rendezésében látható, aki a díszleteket is megtervezte az előadáshoz. A játéktér misztikus, titokzatos, kör alakú padlóján a szellemek megidézésére szolgáló Sigillum Dei, Isten pecsétje látható, oldalán kőből faragott vízköpők néznek fenyegetően a közönségre.

A helyszín egyszerre lehet egy katedrális eldugott legfelső szintje, ahol évszázadok óta rejtett szertartásokat végeznek, és egy kastély félreeső terme, ahol összeesküvéseket szőnek. A rendező figyelembe vette a manapság sok helyen terjedő álhíreket, konteókat, és az ezzel kapcsolatos bizonytalanságot, amikor semmi sem az, aminek látszik.

Végig egyfajta libikóka-játékot űz a közönséggel, nem hagyja megnyugodni, és ettől is lesz annyira érdekfeszítő az Újszínház előadása: a közönség sosem tudhatja, hogy mi történik majd a következő pillanatban.

Viczián Ottó ideális választás volt Erdődy gróf szerepére. A szinte tökéletes technikával beszélő, kifejezetten szép, és éppen ezért ritka orgánumú színész pengeélen táncol az összeesküvést magabiztosan szervező királypárti nemes; a titkos, okkult társaság ellentmondást nem tűrő vezetője; az odaadó hűséggel szolgáló alattvaló, és a két szerencsétlent marionett figuraként kihasználó, már-már sátáni jelenség határmezsgyéjén.

Nem is választja el az előbbieket élesen, és éppen ez teszi kiszámíthatatlanná a figurát. A IV. Károlyt/Schrei Györgyöt alakító Almási Sándor, és a Zita királynét/Aldobói Évát játszó Koncz Andrea csak azt hiszik, hogy jól döntöttek, és tudják, mibe keveredtek. Úgy gondolják, hogy birtokolják szerepüket, környezetüket, hogy tökéletesen tisztában vannak a társadalmi, politikai, történelmi folyamatokkal, és naivan még abban is biztosak, hogy alakítói mindannak, ami körülöttük történik.

Az Újszínház produkciója, Nagy Viktor rendezése azonban nem csupán rácáfol a két szereplő elbizakodottságára, hanem felteszi azt a kérdést is, hogy vajon indokolt-e a nézők magabiztossága, amikor abban a képzetben ringatják magukat, hogy az életük, amit élnek róluk szól, s nem pedig játékszerei egy önmagát felsőbbrendűnek tartó hatalomnak és társaságnak? A közönséget pedig mindez a bizonytalanság és a kétkedés bizonyára cseppet sem kellemes érzésével töltheti el.

 Oláh Zsolt