Kislányosan cserfes felvételiző, üstökösként berobbant kezdő, körülrajongott nemzetközi operasztár, és hiteles gondolatokat, mély érzéseket közvetítő, kiforrott művész: ezt a szellemi, lelki és zenei horizontot járta be Rost Andrea partnereivel együtt, a Budapest Music Centerben.
A Díva és a Férfi(ak) – Apró cipők egy nagyon nagy világban a címe annak a színházi estének, amit a Rost Andrea Alapítvány gondozásában idén nyáron előbb a VeszprémFesten, majd a Szentendrei Teátrumban is bemutattak.
Nemrég, két alkalommal a BMC-ben is műsorra tűzték a világhírű operaénekesnő életpályájának fontos állomásait összefogó, „kissé abszurd komédiát”, mint ahogyan az alkotók írják. Mert hogy meghökkentő, képtelennek tűnő történetekből akadt egynéhány Rost eddigi pályáján. Példának okáért az énekesnőt – ma már szinte hihetetlennek tűnik – nem vették fel a Színház- és Filmművészeti Egyetem operett-musical szakára, sőt, a Zeneakadémiára is csak másodszor.
Később, amikor Riccardo Muti, a legendás karmester a milánói La Scalában arra kérte, hogy énekelje el Gilda áriáját a Rigoletto második felvonásából, mivel csak a dallamát tudta, jelezte a maestrónak, hogy inkább „magyarul” adná elő: a várva várt próbaéneklésből így lett halandzsa nyelven improvizált blöff, amiről Muti persze mit sem sejtett.
Említhetnénk a rajongók kissé túlzó szeretetét is: bár a darabban nem kapott helyet, de mások mellett a japán hölgyet, aki – mint ahogyan Rost egy interjúban elmondta – beutazta a világot utána, és akinek a találkozások alkalmával annyira remegett a keze az izgalomtól, hogy képtelen volt normális fényképet készíteni. Határtalan tündöklés, dübörgő tapsvihar, villódzó vakufény, de mellette gyötrelmes tanulás, magányos utazások, szomorú lemondás, az élet sokféle szépségéről, öröméről. Mindez együtt képezi Rost Andrea pályaívének esszenciáját, amit az előadásban nem is ő, hanem egy bizonyos Kucsera Boldizsár nevű portás szemszögéből látnak a nézők.
Nagybaczoni Nagy Katinak, a szövegkönyv írójának fantáziáját, kreativitását és dramaturgiai érzékét dicséri, hogy többszereplőssé tette a darabot. Két emberi sors, egymástól izolált lelkek intim élményei kapnak nyilvánosságot az előadásban, mintegy színház a színházban-szerűen: a díva élete jórészt a legnagyobb operaszínpadokon zajlik, a portásé többnyire a budapesti Operaház piciny fülkéjében, a művésznőt figyelve, várva, követve.
Kucsera Boldizsár a kezdetektől rajong az énekesnőért, lelkesedése kitölti az egész életét, bármit megtenne, csak hogy lássa és a közelében lehessen ha próbál, vagy fellép. Nagybaczoni Nagy Kati némileg szürreális textúrája alkalmat teremt arra, hogy a portás a realitás és a fikció furcsa keveredésében Rost Andreával utazzon életének meghatározó állomásain keresztül.
A darab szerint ott van akkor is, amikor felvételizik a színművészeti főiskolára. Így esik, hogy miközben Kucsera Boldizsár elmeséli a közönségnek a fiatal lány bemutatkozását Vámos László és a bizottság előtt, ő maga tolmácsolja a nagy hírű rendező mondatait is. Rost pedig, akár csak a felvételin, elénekli Maria I feel pretty című dalát a West Side Storyból, s miután kimegy, Kucsera ismét portásként fordul a nézőkhöz, akik így haladnak végig velük együtt az estén és a nagyszerű karrieren: már nem is a Budapest Music Centerben ülnek, hanem az Operaházban, ahol a fiatal zeneakadémista Gounod Júliájaként Gulyás Dénes rendezésében arat óriási sikert; rég eltűntek a Mátyás utcai zenei központ hideg téglafalai, hiszen éppen a milánói operaházban figyelik, ahogyan Mutinak énekel; és azt is elfelejtették, hogy odakint csepereg az októberi eső, mert éppen azon aggódnak, hogy a szőrösszívű, és persze bevételre éhes impresszárió „megengedi-e” Rostnak, hogy végre repülőre szálljon és hazautazzon Pestre.
Kucsera Boldizsár pedig csak mesél és mesél, egyszer Muti, máskor Matthew a menedzser szavait halljuk tőle, Rost pedig elénekli a szívének kedves, a pályáján fontos és a jelenetekhez illő operaáriákat – többnyire –, Händelen és Mozarton át, Verdin és Bernsteinen keresztül Pucciniig.
Kucsera Boldizsár szerepében Pusztaszeri Kornél látható, aki színészi intelligenciájával meg sem kísérli utánozni, netán parodizálni a rendező, a karmester, vagy a menedzser alakját. Játéka attól hiteles, hogy az esendő, álmodozó, szerelmes kisember vágyain, vagyis a megformált színpadi alakon és persze a saját személyiségén keresztül átszűrve képes láttatni őket. Nagy színészi feladat, ami túlzásokra csábít, önmérsékletre int és csapatjátékot követel, Pusztaszeri Kornél pedig remekel Kucsera Boldizsár szerepében.
Rost Andrea egy évvel ezelőtt több koncerttel ünnepelte kerek születésnapját, és akkor bárki megbizonyosodhatott róla, hogy hangján nem fog az idő, ahogyan most is teljes vértezetben áll a termet megtöltő közönség elé. Rostnál tudatosabb technikával éneklő operaénekesnőt ritkán hallani manapság.
Az előadás elején még éppen hogy csak becsiripeli a termet, hogy aztán – mint egy nagyívű ecsetvonással a vásznon – eljusson Tosca imájának drámai, ars poetica-szerű hitvallásáig. Az este során számos különböző színt és árnyalatot megmutat, magabiztosan bánik az áriák és az előadás dinamikájával, hangja fiatalosan csengő, kiegyenlített és rugalmas, végtelen érzékenységével, lelki gazdagságának tolmácsolásával pedig néhány igazán éteri pillanatot szerez a közönségnek. Mindebben pedig Pusztaszerin túl partnere Harazdy Miklós, a kitűnő zongoraművész és karmester, akinek néhány kiszólása a hangszer mellől igazán jóleső derültséget kelt a nézőtéren.
A színházi estét Nagy Viktor, a Pesti Magyar Színház frissen kinevezett igazgatója rendezte, akinek az elmúlt időszakban alkalmam nyílt írni néhány fontos színreviteléről, például Az élet kapuja, a Bizánc, a Feltámadás Makucskán, vagy legutóbb éppen a Királyi vadászat című előadásokról. A határozott, markáns és sajátos látásmóddal bíró színházi alkotó ezúttal Rost személyiségéből kiindulva, valóság és képzelet megkapó elegyeként állította színpadra az előadást, amiben akad néhány valóban megható pillanat, s végül talán az is kiderül, hogy vajon mit mondana a művész az érte rajongó portásnak?
A Rost Andrea Alapítvány és a Szentendrei Teátrum jól döntött, hogy létrehozták a hiánypótló produkciót, a nézők pedig bizonyára már várják, hogy újra lássák színpadon a megújulásra mindig képes kiváló operaénekesnőt.
Oláh Zsolt
Fotók forrása: VeszprémFest
