Molnár Ferenc két híres egyfelvonásosát láthatják a nézők a Nemzeti Színház és a Gyulai Várszínház közös produkciójaként, a Nemzeti oszlopos tagjainak és az SZFE színinövendékeinek előadásában.

Van abban valamiféle magyar sorszerűség, hogy Molnár Ferenc sírja példának okáért nem a Fiumei úti sírkertben, vagy a Farkasréti temetőben található, hanem a New York-i Liden Hillen. Pedig a Józsefvárosban született író, akinek 37 nyelvre lefordították a műveit, igazán vérbeli, tősgyökeres pesti alkotó volt. A Centrál kávéház zsivajában érezte magát otthon igazán, a József körúton, de még az Üllői úton is lakott és Budán vásárolt villát, amibe végül sosem költözött be. Egy, kettő, három és Az ibolya című egyfelvonásosaiból Rátóti Zoltán rendezett klasszikusabb látásmóddal bíró előadást a Nemzeti Színházban, ami finom letisztultságával már-már kuriózumszámba megy a hazai színházak néha talán túlzottan is akciódús premierjei között.

Abban, hogy Molnár Ferenc eljutott a világhírig, döntő szerepet játszott a manapság felkapott, sokszor már unásig citált fogalom, vagyis az önazonosság. A jól ismert, szépen fésült ősz haj, az elegáns monokli és a remekbe szabott öltöny alatt ugyanis végig ott rejtőztek az írónak a 20. század eleji Pesten megélt élményei, figyelme az akkori események iránt, és képessége, hogy mindezt csakis rá jellemző stílusával láttassa, sőt: megszerettesse olvasóival.

Legnépszerűbb kötete, az 1907-ben napvilágot látott A Pál utcai fiúk nem csupán a grund mindennapjait, de a századforduló fővárosának rendkívül tagolt, mondhatni kasztrendszerű társadalmi életét és hangulatát is bemutatja. Ahol mindenkinek megvolt a születése okán elrendelt és kijelölt helye, és amiből hosszú évtizedekig szinte lehetetlen volt kitörni, magasabb szintre jutni tanulmányokban, munkában, a családi, társadalmi életben és az anyagi biztonság megteremtésében egyaránt.

Gondoljunk csak a kis Hügel Hajnalkára, aki Pest Csikágó elnevezésű, közel sem a nagypolgári miliőjéről híres részén élte mindennapjait, egy kopott bérház földszinti, udvarra néző dohos lakásában, napfény, levegő és jövőkép nélkül, a kilátástalanság teljes reménytelenségével. Kislányként a mohás macskaköveken táncolt önfeledten amikor megjelent náluk a verklis, onnan indult el az Operaház balettkara felé, hogy esténkénti öt koronás keresetével családfenntartóvá váljon, s majd évtizedek múltán Honthy Hannaként írja be a nevét a magyar színháztörténet nagy képes atlaszába. Küzdelemmel teli élet, amit ritka kivételként siker koronázott.

Molnár a naplójában leírja, hogy az Üllői úti polgári lakásukban – Honthy gyermekkorához hasonlóan – szintén komor hangulat uralkodott. Úgy látszik, a sokak számára meghatározó századeleji életérzés nem válogatott a különböző társadalmi osztályok között, lám, a frissen épült bérpaloták magasabb szintjein élő gyerekek élete is lehetett viszontagságos.

Molnárral az apja nem törődött igazán, és az egyhangú precizitás, a patikamérlegen kimért szófordulatok hideg kopogása, a tükörsima parketta és az ólomsúlyú könyves szekrény korántsem mozgatta meg a fantáziáját. Törvényszerű volt tehát, hogy vágyott az elszakadásra és kávéházakban töltötte mindennapjait, mindeközben pedig figyelte, rögzítette mindazt, amit maga körül látott. Nagypolgári neveltetése ellenére legjobb barátja Feiks Jenő illusztrátor és karikaturista volt, akiről Nemecsek Ernő alakját is mintázta, s akivel együtt játszottak színházasdit.

Az 1902-ben a Vígszínházban bemutatott A doktor úr című darabja rögtön sikert aratott. Magánéletében is szerepet kapott a színház, lévén hogy két színésznővel is egybe kelt, Darvas Lili előtt az ünnepelt primadonnát, Fedák Sárit vette el feleségül, s az 1924-ben színre került Üvegcipőben felsejlik kettejük kapcsolata, majd válása is. Az ekkor már sokat utazó szerző egyre gyakrabban kacsingatott a nemzetközi megjelenések felé, 1927-ben például éppen Párizsban mutatták be A hattyú című darabját.

Szintén a húszas évek termése két egyfelvonásosa, az Egy, kettő, három, valamint Az ibolya is. Sokszor előveszik a hagyományosan egy estén játszott két darabot a rendezők és a színházak. Jó okuk van rá: egyik sem túl hosszú, a szituációk könnyen átláthatók, a dialógusok szellemesek és pörögnek, és az álpolgári lét is jókora fricskát kap a szerzőtől. Egyszóval: könnyed szórakozást ígér mindkettő.

 A jelenleg a Nemzeti Színházban látható produkciót a Gyulai Várszínházban mutatták be augusztus közepén. A színpadon számos SZFE-s hallgató is feltűnik, aminek előzménye, hogy Molnár Ferenc Az ibolya című műve tananyagként szerepelt az Egyetemen. Rátóti mindkét darabbal foglalkozott már korábban, de a Nemzeti színészeire különösen jól kioszthatók a szerepek, életkoruk, színészi alkatuk, habitusuk alapján. Nem mellékes szempont az sem, hogy – bár csupán másodévesként talán szokatlan látni a színművészetis hallgatókat színházi előadásban – a tanárok így együtt játszhatnak diákjaikkal.

Néhány szó a darabokról. Két felsővezető, egy bankigazgató (Egy, kettő, három) és egy színházigazgató (Az ibolya) történetét láthatja a közönség egy este, természetesen egymástól függetlenül, de mégis csak egy színpadon. Mindkét főhős látszólag gondtalanul éli az életét, akad azonban egy kis kellemetlenség... Az Egy, kettő, háromban Norrison, egy bank vezérigazgatója rádöbben, hogy a náluk vendégeskedő Lydia, aki egy amerikai autóipari vállalat tulajdonosának a lánya, teherbe esett. Az „elkövető” egy taxisofőr, aki értelemszerűen a már korábban említett alsóbb társadalmi osztályból való. Nincs mit tenni, ki kell pofozni az urat, hogy küllemét, jellemét, és státuszát illetően „vállalható” legyen a nagypolgári elit számára, különben oda az amerikai biznisz. Bonyolítja a helyzetet, hogy a lány szülei egy órán belül megérkeznek, Norrison úrnak tehát éppen hatvan perce van arra, hogy – némi G. B. Shaw-i utánérzéssel – a hamisítatlan pesti zsiványból glaszékesztyűs, előkelő fiatalembert varázsoljon.

Az ibolyában sem jobb a helyzet: a színházban meghallgatást tartanak, új lányok kellenek a készülő előadásba. Jönnek is sorjában, csak minek? Unja már a direktor az üres hízelgést, egyéniség pedig sehol a láthatáron. Ekkor lép színre a szerző, aki magára vállalja a kaszting lebonyolítását, és akad is egy látszólag ibolyaszerénységű jelentkező, aki az ujja köré csavar mindenkit...

Rátóti Zoltán kezére jól illenek ezek a társalgási vígjátékok. A nézőnek végre van ideje kicsit szusszanni és felüdülni a színházi élet mélyen szántó, problémákat vizsgáló, eszmefuttató előadásai közepette. Nem akarja megváltani a világot, csupán – ahogyan Molnár – a pièce bien faite elvét, vagyis a pontos dramaturgiai szabályok szerint, jól megszerkesztett művek felépítését követi, amelyekben a színészek akció helyett sziporkázó monológokban mérlegelik helyzetüket és esetleges tetteik következményeit és lendületes párbeszédek színesítik a játékot.

Ambivalens is lenne számon kérni a pszichológiai jellemábrázolást, a kor – és persze a jelen – égető társadalmi kérdéseinek értelmezését, hiszen Molnár sem teszi ezt, csak odanyom egy krokit az affektáló úri közönség fejére, mondván: ugyan, kedves barátaim, csak nem képzelitek, hogy egy szerencsésen megkaparintott állástól, egy budai lakástól, vagy egy tömör fa íróasztaltól többek lesztek, mint bárki más? Az élet gyorsan elrepül, s ha túl komolyan veszitek önmagatokat, végül pillanatokon belül egyedül maradtok.

Békés Pál, drámaíró, műfordító évtizedekkel ezelőtt egy helyen így fogalmazott: „Egy fogadáson találkoztam a japán császárnéval, aki azt mondta, gyerekkorának kedvenc olvasmánya A Pál utcai fiúk volt, és biztos benne, hogy a magyarok mind olyanok, mint ők. Én meg azt gondoltam, hogy mi itthon tévedünk, nem a művészóriások a legismertebb magyarok a nagyvilágban, hanem Boka és Nemecsek.” Talán érdemes hinni Békés Pálnak, és Molnár Ferencnek: erre a kis időre, amit itt a Földön töltünk, igazán felesleges úgy flancolni.

Az előadás Székely László finom díszleteivel, Tordai Hajnal karakteres jelmezeivel, kitűnő szereposztásban látható a Nemzeti Színház Gobbi Hilda színpadán.

Oláh Zsolt

Fotók:  Eöri Szabó Zsolt