Az amerikai függetlenfilmes szcéna ikonikus rendezője, Todd Haynes új filmje, a May December című dráma a világ számos pontján sikereket ért el, de lássuk a lista további kilenc, plusz egy helyezettjét is!
Már hosszú ideje vezetem, hogy mit láttam színházban, milyen filmeket tekintettem meg moziban (és a streaming-felületeken, amelyek közül két újat is elkezdtem használni), milyen koncerteken jártam, milyen országokba utaztam (nyolc külföldi állam, átutazásokkal/szállásokkal nem bajlódunk), az írott szavas élmények összeírására megint nem jutott idő (pedig rengeteget olvastam). Most először – régi vágyat teljesítve – eljutottam a San Sebastián-i Nemzetközi Filmfesztiválra (tavaly Reykjavíkot, pontosabban a RIFF-et húzhattam le a listámról), voltam a veszprémi-balatoni Magyar Mozgókép Fesztiválon, de tíz év óta most először kimaradt a CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál (azóta is bánom). Negyvennél több filmre váltottam mozijegyet, emellett tucatnyi filmet fesztiválközönségként vagy sajtóvetítésen láttam (többségükből film- és sorozatkritikát írtam), egyszer szerveztem „közösségi” mozizást a barátaimmal, akikkel Ridley Scott Napóleonját néztük meg.
(Korábban is volt, hogy közhírré tettem, hogy mi(/mik) volt(/ak) a kedvenc film(j)e(i)m az adott évben, akárcsak a rangos angol nyelvű és hazai filmes szaklapok és portálok, vagy az olyan híres rendezők, mint Quentin Tarantino; máskor privát feljegyzések maradtak – tavaly itt, a Kultúrparton jelent meg.)
1. May December, rendezte: Todd Haynes
2. Babylon, rendezte: Damien Chazelle
3. Egy zuhanás anatómiája (Anatomie d’une chute), rendezte: Justine Triet
4. Megfojtott virágok (Killers of the Flower Moon), rendezte: Martin Scorsese
5. All Dirt Roads Taste of Salt, rendezte: Raven Jackson
6. Oppenheimer, rendezte: Christopher Nolan
7. A fiú és a szürke gém (Kimitachi wa dô ikiru ka), rendezte: Mijazaki Hajao
8. A fattyú (Bastarden), rendezte: Nikolaj Arcel
9. Veszedelmes vonzódás (Masquerade), rendezte: Nicolas Bedos
10. Távol a világtól (Leave the World Behind), rendezte: Sam Esmail
+ 1: Kojot négy lelke, rendezte: Gauder Áron
Vállalom, hogy nem egyfajta sajátos pontozási rendszer, nem csupán a filmnyelvi érdemek, az aktuális társadalmi üzenet vagy a kimagasló rendezői, operatőri, színészi hozzájárulás, hanem lényegében mindezek egésze vezette ujjaimat, amikor összeállítottam a 2023-as évben látott filmek közül azt a tízet, plusz egyet, ami leginkább megragadott és nem eresztett.
Az amerikai függetlenfilmes szcéna fenegyereke, Todd Haynes (Távol a mennyországtól, 2002; I’m not there – Bob Dylan életei, 2007; Carol, 2015) valós bulvártörténet okos átirataként, jelképes költségvetésből, relatív kevés forgatási nap alatt rögzített munkája, amely eredetileg a cannes-i filmfesztiválon debütált, megrázó alapanyagól dolgozik: Mary Kay Letourneau (1962-2020) amerikai általános iskolai tanárnő botránya ihlette. Az oktató szexuális viszonyt kezdeményezett az egyik tizenkétéves, hatodikos osztályos tanulójával, akinek – miközben a kétrendbeli, gyermek elleni erőszak bűntettében indított perének ítélethirdetésére várt – gyermeket szült. Az asszony 1998-től 2004-ig börtönben volt, később újabb gyermeket szült a fiúnak, akivel 2005-től tizennégy éven keresztül házasságban élt. Haynes alig kétórás filmje egy olyan párról szól, akik hasonló módon jöttek össze, húsz évvel később pedig már gyermekeiket nevelik a Georgia állambeli Savannah unalmas városában. Haynes már negyedik alkalommal rendezte Julianne Moore, Oscar-díjas amerikai színésznőt, aki a May December főszereplőjét, Gracie-t játssza, aki húsz évvel korábban, házas és gyermekes nőként – a hiénamédia prédára éhes tekintete előtt – mindent felrúgott, hogy családot alapíthasson az akkor tizenhárom éves „szerelmével”. A hollywoodi filmsztár ilyen összetett és sokrétű jelenléttel talán már évek óta nem létezett kamera előtt. Moore egyenrangú partnerekkel dolgozott, a két nő egészen zsigeri élményekből felépített kapcsolatáról és saját, öngerjesztő hazugságaikról beszélő alkotásban a másik női főszereplő az Oscar-díjas pálya- és honfitársa, Natalie Portman (élete talán legjobb alakítását nyújtva, pedig általában nincs abban sok köszönet, ha színész színészt játszik), a forgatókönyv okos és kiszámíthatatlan (Samy Burchot illeti dicséret), miközben váratlanul komoly játékba hozza az értéket mellékszereplőt is (a koreai származású amerikai színész, Charles Melton megbirkózik a feladattal), a film vizualitása pedig – egyáltalán nem tolakodó módon – számos nagy elődöt (köztük Bergman, Godard, Nichols) idéz meg.
Meglátjuk, hogy fog-e rajta az idő, akárcsak szubjektív listám további, a közízléstől általam gyakran eltérően pozícionált tavalyi-tavalyelőtti bemutatóin. Addig is: lelkem rajta!
