Király Attilával, a tatabányai Jászai Mari Színház színészével beszélgettünk a Farsang című darab kapcsán.
Mikor és hogyan került a Jászai Mari Színházhoz?
Úgy kerültem oda, hogy Szikszai Rémusz barátom, akivel én nagyon sokat dolgozom, rendezett egy darabot. Ez a tatabányai színháznak és a mi kis társulatunknak, a Vádli Színháznak volt a közös produkciója, a Kutyaharapás, ami azóta is megy a Szkénében. Azt Rémusz rendezte és kifejezetten ránk írta Székely Csaba. Valahogy úgy alakult, hogy ez egy közös produkció lett és ezt Tatabányán mutattuk be.
Aztán jött a következő darab, szintén Rémusz rendezésében, Az imposztor. Abban van a gubernátor szerepe, ami egy picike, de nagyon jelentős szerep. Tényleg nem mindegy, hogy ki játssza, miközben nyolc mondat az egész. Rémusz megkérdezte, hogy volna-e kedvem azt eljátszani vendégként. Mondom persze, hogy volna, miért ne lenne? Én akkor szabad úsztam már 20 éve körülbelül. Nagyon sokáig szabadúszó voltam, végig dolgoztam az egész országot koreográfusként, színészként. Ekkor történt, hogy Rodrigo (Crespo Rodrigo, a Jászai Mari Színház igazgatója) megkérdezte, hogy nem lenne-e kedvem a következő évadban kettőt játszani vendégként. Aztán megkérdezte, hogy nem lenne-e kedvem egy harmadikhoz is, és utána azt mondta, hogy figyelj lenne itt egy negyedik is, de akkor már muszáj lenne leszerződnünk. Ennek most már hat vagy hét éve, nem is tudom pontosan.
Nagyon szeretem a társulatot. Becsülöm, tisztelem ezeket a színészeket, akikkel nekem módom van folyamatosan együtt dolgozni. Én ugye elég sok független színházi előadást csináltam az életem során. Kicsit olyan, mint hogyha független színházban dolgozna az ember, csak közben ez egy kőszínház. Elképesztően jó a viszony köztünk és emellett nekem meg tudott maradni egy csomó minden. Rengeteg mindent csinálok ezen kívül, szinkronizálok, elég sokat forgattam az elmúlt években, több más színházban játszom Budapesten, tehát ez mind lefedi azt, amit én szívesen csinálok.
Van bármilyen szokása, rituáléja egy-egy szerep megformálása során vagy előadás előtt?
Nekem nincsen. Az a heppem, hogy minden szerep másmilyen. Az apám Király Levente, aki a Nemzet Színésze és Kossuth-díjas, de nem a titulus a lényeg, hanem hogy ő valóban egy óriási színész. Tőle én mindig azt láttam, hogy a színésznek úgy kell dolgoznia, hogy minden szerep, minden rendező és minden színdarab teljesen más. Ő nem magára húzza az adott szerepet, hanem mindig megpróbál belebújni a szerepbe. Ha érthető a különbség. Tehát ő egy kaméleon, ő mindig változott a szerepeivel együtt. Én nem vagyok olyan jó ebben, mint ő, de efelé törekszem.
Azt hiszem, hogy fiatal koromban biztos voltak rituáléjaim, rutinjaim. Egy nagyon kedves kollégám, aki nem látott engem húsz éve játszani, most nemrég látott a Még egy kört mindenkinek-ben a Belvárosi Színházban. Ő mondta nekem, hogy azt hitte, én is becsontosodom majd színészileg, mint ahogy sokan így ötven felett szoktak, de azt látta rajtam, hogy ötvenhárom elmúltam és nem csak, hogy ez nem történt meg, hanem egyre szélesebb az olló, egyre szabadabban dolgozom. Nekem ez a célom tehát, hogy minél kevésbé kössem meg magam bármiféle rituáléval.
A Farsangban minden karakternek vannak sajátos mozdulatai, rá jellemző nyelvezete, illetve humora. Ezek a színpadon mennyire improvizatív jellegűek, kialakításuk során milyen volt a rendezővel, Botos Bálinttal a közös munka?
Az első felvonás tűpontosan ki van találva, abban nincsen improvizáció. Bálint szerintem egy egészen káprázatosan okos, intelligens, művelt, felkészült, - hozzám képest - fiatal rendező. Nagyon vártuk őt és elképesztően jól elemezte elő ezt a darabot.
Amikor elolvastuk a művet, akkor azt gondoltam, hogy őszinte legyek, hogy vékonykára van írva a karakterem. Úgy is mondhatnám, hogy egyszerűbbre, kétdimenziósra. Az elején nagyon nehezen tudtam vele mihez kezdeni, de aztán ahogy ez lenni szokott, az ember az előadások alatt megtalál egy hangvételt. Nyilván eljutunk valameddig a bemutatón, és aztán általában a nyolcadik, tizedik előadás környékén szokott beállni, leülepedni a szerep. Nekem az előző, vagy a kettővel ezelőtti előadáson jutott eszembe egy kifejezés az én figurámról, hogy ez egy teljesen morál nélküli ember. Amikor ezt megértettem és ez a fogalom beúszott a fejembe, onnantól azt gondoltam, hogy megtaláltam mit kell játszani. Jó lett volna, ha ez hamarabb történik, de nem szokott. A bemutatóra az ember szerintem nagyon ritkán van kész, már amennyiben egy szerep, vagy egy előadás kész lehet valahogy.
A karaktere a darab első felvonásában egy jó ideig nem jelenik meg, viszont a többi szereplő nagyon szépen megágyaz neki és felépíti a körülötte lévő feszültséget, így a nézőknek már van egy megalapozott véleménye a karakterről. Ez inkább nehézséget vagy könnyebbséget okoz a színpadra lépés előtt?
Amikor a bemutató környékén voltunk, én kifejezetten hátrányként éltem meg. A többiek már rég játszanak, én meg még mindig a takarásban ülök, rágom a körmömet és rettenetesen izgulok. Én egyébként nagyon izgulós vagyok előadás előtt közvetlenül, de amikor belépek a színpadra és elkezdhetek végre játszani, akkor érzem, hogy ezt már szeretem csinálni és nem izgulok többé. Ilyen módon az borzasztó volt, hogy majdnem háromnegyed óra eltelik, mire én megjelenek. Az azért nagyon sok.
De aztán szép lassan az ember megérti, hogy miért van ez így. Például az én bejövetelem, amit szerintem nagyon szépen csináltunk meg, ahogy középen megnyílik a fal és megjelenek. Nagyon szeretek ott és így megjelenni, illetve az azt követő jelenetet Gergővel, - Mikola Gergő, aki ugye az én szolgámat játssza a darabban és szerintem ő az abszolút főszereplője a történetnek - ami ugyan picike, de nagyon kedvelem. Tehát aztán egyszer csak előny lett belőle és erre mondom azt, hogy az első felvonás az pont ilyen igénnyel van valahogy megcsinálva, ennyire pontosan.
Az első felvonás során a szereplők közötti viszony sokkal zártabb, viszont a második felvonásban lehull a negyedik fal és a karakterek interakcióba lépnek a közönséggel. Ez a nézőkben egyértelműen előidéz valamiféle változást, de a színészekben mi zajlik ilyenkor, kivált más érzetet ez a helyzet?
A második felvonás borzalmasan bonyolult rendezőileg és szakmailag. Nem úgy bonyolult, hogy kinek mi a belső motivációja, mert az olyan egyszerű az egész színdarabban, mint a faék. A lebonyolítás az, ami rendkívül bonyolult. Az, hogy a néző értse, hogy ki kicsoda lesz.
Caragiale (Ion Luca Caragiale, író) azt csinálja azon kívül, amit egy „ajtócsapkodós” vígjátékban látunk, hogy egyrészt a történetet belehelyezi egy kültelki környezetbe, másrészt még hozzáteszi fűszerként a farsangot. Tehát nem elég, hogy aki kiment, az majd másik ajtón visszajön, hanem még azzal is megkavarja a szálakat, hogy más jelmezben lép be újra.
Szerintem túl sok az információ ahhoz, hogy ezt lehessen pontatlanul csinálni. Mi úgy próbáltuk, hogy ráküldtük az ösztönt, próbáltuk a belsejét, majd egyszer csak ott álltunk, hogy rendben, de senki nem fogja érteni, hogy ki kinek a kije és ki mit akar. Tehát szerintem nem az a nehézségünknek a lényege, hogy megnyitotta a rendező a negyedik falat, hanem egyszerűen túl sok az információ a darabban, amit bele kellett szuszakolni.
A darab humora egységes, a nyelvezete az, ami a leghangsúlyosabb, de nem szabad elmenni például a kissé burleszkre hajazó mozgásformák, vagy helyzetkomikumokra épülő szituációk mellett sem, ha a nevetés kiváltó okait keressük. A nevettetésen túl viszont egyfajta görbe tükörnek a felmutatása is célja a darabnak, az egyszerű szórakoztatáson felül mögöttes tartalmat is hordoz magában a történet. Mennyire nehéz megfogalmazni az ilyesmi dolgokat a humor nyelvén?
Mindig nehezebb a humor nyelvén megfogalmazni szerintem ilyesmit. Karinthynak volt ez a nagyon jó kis mondata, hogy humorban nem ismerek tréfát. A humor az mindig nagyon nehéz a színpadon, mert borzasztó pontosnak kell lenni, ritmusban kell tartani. Nem mindegy, hogy az ember hol vesz levegőt, az egy koreográfia ahhoz, hogy a néző nevessen. Én azt hiszem, hogy ez nagyon nehéz. Ha sikerül, akkor viszont nagyon klassz dolog, talán még klasszabb, mint síró színészeket nézni a színpadon. Amikor sikerül a nézőt betenni a hintába, hogy ez valami vicces, aztán egyszer csak rájövünk, hogy hopp ez átfordul bennem, az egy csodálatos dolog. Én szerintem Bálintnak, a rendezőnek ez volt a célja.
A színpadi kép is említésre méltó, hiszen az elképesztően bonyolult történettel a minimalista látványvilág
tökéletesen összhangban van.
Igen. Egyébként szerintem a díszlettel és jelmezzel is ez volt Bálintnak a célja. Képileg az előadás egész. Én imádom, szerintem káprázatos. Azt hiszem, hogyha én nézőként beülnék egy előadásra, ami így kezdődik ezzel az üveg kockával, én el lennék ragadtatva. Az, hogy hogyan jutott eszébe egy ilyen egy díszlettervezőnek meg egy rendezőnek, az szerintem csodálatos.
A darab 1885-ben íródott és azóta már rengeteg színházban volt látható. Tulajdonképpen egy kortalan darabnak mondható. Ez a mű írójának és a darabnak köszönhető leginkább, vagy például az időről időre való újra fordításnak, hogy a nyelvezete kicsit modernebb lett általa, vagy a rendezésnek?
Szerintem ez leginkább annak köszönhető, hogy olyan dolgokkal foglalkozik a színdarab, ami kortalan: féltékenységgel, szerelemmel, gyűlölettel, haraggal. Tehát olyan alapvető emberi érzelmeket mutat fel és boncolgat, amik azt gondolom, hogy minket is elég rendesen determinálnak. Próbáljuk magunkat elképzelni kultúremberként itt Kelet-Közép-Európában, de hogyha az ember féltékeny, akkor pontosan egy ilyen állat jön ki belőle, mint amilyet a szerintem csodálatos Kardos Robi játszik.
Minden fordító hozzátette a sajátját, Bálint – aki szerintem közel tökéletesen beszél románul - viszont az eredeti darabot fordította le és ebből lett ez a nyelvezet, amit én imádok. Az, hogy ez az eredeti-e vagy sem, azt nem tudom, mert nem beszélek románul egy mukkot sem, úgyhogy nem tudom elolvasni, mindenesetre nagyon sokat tesz hozzá az előadáshoz. Például Lidinek (Danis Lídiának) vannak véleményem szerint a darabban a legédesebb butaságai szöveg tekintetében.
Mi okozta legnagyobb örömöt a próbafolyamatok vagy előadások alkalmával?
Ami nagyon nagy örömöt okoz benne az az, amikor a nézőkön valóban érzem, hogy jönnek velünk és nevetnek. Ez borzasztó egyszerűen és primitíven hangzik, de elképesztően jó érzés. Például van benne két vagy három olyan szöveg poénom, amit én tettem bele. Vagy amikor az ablakot behozom és elkezdünk átmászni a kereten, ahhoz én ragaszkodtam. Mondtam, hogy muszáj megmutatni az ablakot, hogy érthető legyen hova megyünk ott ki a takarásba. Egyszer csak behoztam egy ilyen képkeretet a kellékessel megbeszélve és elkezdtem átmászni a semmin. Ezen például mindig nevetnek és megértik a játékstílust, ezek nagy élmények. Még egy nagyon nagy élmény van benne nekem és nem akarom a többi kollégámat megsérteni egyáltalán, de imádok ebben együtt játszani Mikola Gergővel.
Kiknek ajánlaná ezt a darabot?
Szórakozni és gondolkodni vágyó embereknek tudnám ajánlani. Olyanoknak, akik nem csak röhögni akarnak egy estén, hanem esetleg valami mögé is szeretnének nézni. Úgyhogy jöjjenek és nézzenek minket, mert mi nagyon szeretünk együtt játszani.