Valószínűleg kevesen tűnődtünk azon, hogy miért olyan meredek a Széll Kálmán tér fala a Várhoz közel eső oldalán, vagy hogy miért kaptak Pesterzsébet Dunához közel eső utcái a téglagyártáshoz köthető neveket.

Pedig Budapest történetét meghatározták a téglavetők, vagyis azok az üzemek, ahol eleinte kézzel, később pedig gépek segítségével készítették a város tégláit. Budapesten például már a török időktől kezdve működtek, az akkor gyártott építőanyagot fürdőkhöz és erődítményekhez használták fel.

A 18. századtól kezdve pedig már a város számos pontján működtek ilyen üzemek, de ezek emlékét ma már csak az utcanevek és a történeti feljegyzések őrzik.

Alois Miesbach az 1820-as években vált a bécsi téglagyártás jelentős alakjává. Az 1838. évi nagy Pest-Budai árvizet követően Pest Város Tanácsa hívta meg őt, hogy a Pest-Kőbányán rendelkezésére bocsájtandó területen téglagyárat létesítsen a város újjáépítéséhez. Az általa alapított Kőbányai téglavető az 1830-as években kezdte meg működését és komoly szerepet játszott a város építőiparában.

Miesbach jelentős ipari tőkét hozott Pest-Budára (azon belül Kőbányára), ahol már a török kortól kezdve működtek téglavetők. A Széll Kálmán téri és Gubacsi téglagyárak története különösen izgalmas, és talán kiemelkedik a többi közül.

Agyagbányából jégpálya, majd közlekedési csomópont

A XVIII. században a budai Városi Tanács úgy vélte, a sörfőzés mellett téglaégetéssel növelheti saját forrásait és tekintélyét. Ezért úgy döntöttek, hogy megszerzik legalább az egyik, Budán, a Bécsi kapu alatt magánkézben működő téglavetők egyikét.

Ezzel egyidőben, 1714 körül merült fel a budai vár helyreállításának terve is, amihez a Budai várparancsnok szintén szerette volna biztosítani az egyik téglavetőt. Ez a terv annyira nem sikerült, hogy még 1768-ban is az eredeti tulajdonosánál, a katonai-kincstár birtokában voltak. Ennek ellenére valószínűsíthetően mégis itt készültek azok a téglák, melyek a Palota újjáépítéséhez voltak szükségesek. A Bécsi-kapu alatt található téglagyár következő, mintegy 40 évének történéseiről sajnos nem maradtak fent iratok.

Az ezt követő évszázadok során a mai Vérmező út és Várfok utca közötti térnegyedet lényegében kibányászták, és egyre mélyebbre vájtak a talajba. Így a 19. század végére már egy 8-10 méter mély gödör tátongott a mai Széll Kálmán tér helyén. A téglavető üzem egészen 1892-ig működött, majd idővel feltöltődött talajvízzel, amely vízfelület telente kiváló korcsolyázási lehetőséget biztosított a helyi lakosok számára.

A téglagyár szép lassan megszűnt, 1898-ra a bányagödröt teljesen feltöltötték. Az így kapott – továbbra is névtelen – terület legnagyobb részét ekkor leginkább a sportolni vágyók használták, hiszen a fővárostól bérbe vette a Budapesti-Budai Torna Egylet (BBTE), ami tenisz-, korcsolya- és atlétikai pályákat alakított ki, sőt klubházat is építtetett. Egészen 1929-ig az ikonikus helyszínt csak „Gödör” néven emlegették, mellyel a korábbi agyagbányára utalt a köznyelv, majd végül ebben az évben kapta meg a Széll Kálmán nevet. A tér forgalmi csomóponttá alakítását 1938-ban kezdték meg.

Szénbánya helyett téglagyár

Az Alois Miesbach által a Kőbánya-Óhegyen alapított téglaipari vállalkozáshoz később kapcsolódtak a Széll Kálmán téren és a Pasaréti út elején működő téglavetők is. Miesbach örökségét unokaöccse, Heinrich Drasche vitte tovább, aki 1828-tól először társként, majd később igazgatóként vette át az irányítást.

Az ő nevéhez fűződik a magyar szénbányászat megreformálása is. Egy évvel a "Kőszénbánya ’s Téglagyár Társulat" megalakulása után, 1869-ben Drasche ausztriai vállalataiból jött létre a ma is ismert "Wienerberger" részvénytársaság, ami jelenleg a világ legnagyobb téglagyártója.

A Gubacsi területen – Pesterzsébet Dunaparti területén – is elsősorban szén után kutattak, de végül hatalmas agyaglelőhelyre bukkantak. A téglagyár az 1800-as évek végén kezdte meg működését és a maga korában a gépesítés és az innováció valódi jelképe lett. A telep már a kézi téglavetésre is olyan modern technológiákat alkalmazott, mint az agyagszállító hidak és szárítók, melyek összesen 43 ezer négyzetméteren terültek el.  A gyár termelése már 1867-ben 30 millió tégla és cserép volt.

A mintegy 110 éves működés és kitermelés során visszamaradt agyagmedencék szép lassan tavakká alakultak. A víz megjelenése és a Duna közelsége a környéken élőket is egy strand kialakítására ösztönözte: 1914-ben nyílt meg a fedett uszoda, melyet a 20-as években alakítottak fürdővé.

Ezekben az években fedezték fel a talajban rejlő különleges jódos-sós vizet, amire a Pesterzsébeti gyógyfürdőt építették. Az egykori téglagyár helyén ma már lakóépületek állnak, az üzem emlékét csakis az utcanevek – Téglagyártó út, Téglaégető út, Téglagyár köz – őrzik.

Budapest egykori téglavetői, nemcsak az ipari forradalom és a technológiai fejlődés szimbólumai voltak, hanem fontos szerepet játszottak a város építészeti örökségének kialakításában is. A város fejlődésével, ezek az üzemek mára teljesen eltűntek, a Kőbányai téglagyár helyén ipari- és lakóövezetek találhatóak, míg a Hűvösvölgyi téglavető helyén a Vasas Sporttelep áll. 

Ugyan Budapesten ma már nem üzemelnek téglagyárak, de Miesbach Alajos öröksége velünk él a Wienerberger solymári, tiszavasvári, balatonszentgyörgyi és békéscsabai téglagyáraiban.