Szokolay Dongó Balázs Artisjus- és Prima-díjas zenész, zeneszerzővel beszélgetett Tallián Mariann arról, hogy honnan hová tart. 

Tallián Mariann: Nehéz meghatározni, ki vagy te pontosan. Te sem szereted néven nevezni, szabad lélek vagy, akiből árad a zene. Nem tanultad akadémiai szinten, de nem is a táncházban lested el a fortélyokat. Úgy gondolom, rád az őstehetség kifejezés illik. Mesélj a gyerekkorodról, és hogy mik inspirálhattak a zenélésre?

Szokolay Dongó Balázs: Foszlányok jutnak eszembe. Tótkomlóson volt egy uszoda fekete termálvízzel. Úszóedzésre kellett járnom reggel, iskola után és este. Szigorúság volt, nem lehetett kihagyni az edzést. Róttam a hosszokat, és állatira unatkoztam. Hajtani nem volt kedvem, a negyedik hossznál már nem tudtam, hányadiknál tartok, pedig tudnom kellett volna. Belül ment a zene. Bugyborékok, ritmus, a mozgás. Későn érő típus voltam. Szerettem a zenét, és így tudtam szocializálódni a többiekkel. Két párt volt. Az egyik a rockosok pártja, akik kevesen voltunk, és én a rockzenét szerettem. A Boney M.-et szerette mindenki más. Nekem az a zene könnyűnek tűnt. Ma már másképp nézem. Nemrég jártam az ABBA múzeumban, Stockholmban, és most látom, amögött milyen produkcióépítés folyt. Lényeg az, hogy én a kemény fiúkhoz akartam tartozni, a rockerekhez. Ez egyfajta esztétikumhoz való vonzódás volt már akkor, mert a népzenéből is a régi stílusú népzenét szeretem, pedig az nem annyira használatos, mint az újabb stílusok. Az új népzenei stílus is régi, de úgy érzem, hígul a népzenefeldolgozó zeneipar is. Ha Bartókot vagy Kodályt nézzük, a mai feldolgozásokhoz képest az heavy metal. Olyan viszonyrendszer, ahol az ember megtalálja a lelki nyugalmát.

TM: Édesapád népi bútorokat faragott, amik ma már kiállítási tárgyak, annyira értékesek és különlegesek. Gyerekkorodban milyen hatással volt rád az ő művészi jelenléte?

SzDB: Néprajzi tárgyak között nőttem fel. Édesapám gyűjtötte a régi bútorokat, festett festményeket is, amiben a népi világ elevenedett meg, de modern köntösben, a hatvanas-hetvenes évek vásárhelyi festőiskolája érződött rajtuk. Rossz kisfiú voltam, sok baj lehetett velem, de aztán mégiscsak a népzenét választottam, ugyanakkor nem kötöm magam műfajokhoz. Eljátszom egy népdalt, meghallok egy hangot belül, ami odaillik, aztán feldolgozom. Így épülnek fel agyalás, erőlködés nélkül. Leírni őket már kemény munka. Nem az iskolában tanultam a zenét. Gyerekkoromban éretlen voltam erre. Arra emlékszem, hogy a tanár bácsi mérges, amiért nem figyelek. Valójában csak nem értettem semmit. Tizennyolc éves koromban kezdtem el népzenét játszani, volt furulyám, tárogatóm, magamtól tanultam, meg amit a haveroktól le tudtam lesni. Aztán jött egy lehetőség, elkezdtem dudálni. A tanárképzőn Ágoston Béla haverom behozott az albérletbe egy dudát. Megfújtam, megszólalt, és akkor eladtam a tárogatót, hogy tudjak dudát venni. Az meglendítette a zenei tanulmányaimat, a dudát azonnal átláttam, és ez magával hozta a többi hangszert is. Igen ám, de dudálás közben eszembe jutott egy másik dallam is. Megtanultam saját magamtól, és ez volt az első lépés a kompozíció felé.

TM: Rengeteg hangszered van, és úgy bánsz velük, mintha a gyerekeid lennének. Gondosan felsorakoztatod őket előadás előtt egy asztalkára, és közben mesélsz róluk. Készítesz is hangszereket?

SzDB: Egyszer eltört a duda egyik alkatrésze, és én rájöttem, hogy meg tudom csinálni. Azóta is azt használom. Mostanában, ha meglátok egy jó bodzaágat, ami alkalmas furulyának, azt levágom, ki is tudom fúrni, és akkor megyek a furulyakészítőkhöz, hogy itt van egy jó anyag, aztán „most ezt csináljuk, azt csináljuk”, erre ők csinálnak valamit, én pedig megmondom, mi tetszik, mi nem tetszik. Több hangszerkészítővel konzultálok. Nem is olyan rég valaki ki akart dobni egy furulyát, össze volt törve, mondtam, hogy nem kell kidobni, én megjavítom. Meg is javítottam.

TM: Ilyenkor eszedbe jut apukád, ahogy faragott?

SzDB: Nem nagyon tudtam vele művészetről beszélgetni, mert mindig az volt a baj, hogy rosszul tanulok. Pedig gyerekkoromban is tudtam, hogy nagy művész, mondtam is neki. – Sokszor festett festményeket megrendelésre, csendéleteket, s én mondtam, hogy ne azt fesse, hanem a házakat, az komoly dolog. De benne van az az esztétikai minőség ezekben a néprajzi tárgyakban és a festményekben, ami talán kipallérozott engem egy irányba. Ahogy fogalmaztál, a szabad lelkem – ami nem tudom pontosan, mit jelent, mert a szabadság fogalma nekem zűrös – én magam vagyok, és az örökségem. 

TM: A szüleid nem értették meg a zenei hivatás iránti elkötelezettségedet. Rajztanár lettél. Jól rajzoltál?

SzDB: Nem rajzoltam valami jól. A matekfelvételim nullás lett, de rajzból megerőltettem magam, és földrajzból is. Nyilván van valami elképzelésem a rajzról, de az a nagy klasszikus rajztudás nincs meg. Lehet, hogy valami hasonló történt a zenével, mert a nagy klasszikus zenetudás sincs meg, mégis zenélek. Egy népművész, egy népi fafaragó nem biztos, hogy tud rajzolni, de tud alkotni. Én is tudok alkotni vizuálisan olyat, ami katarzist okoz, és ha már nekem katarzist okoz, akkor úgy vagyok vele, hogy megcsinálom, mert végül is az az egyetlenegy szempont, hogy amit csinálunk, katarzist okozzon. Ha nem, akkor hiába tetszik másoknak, kidobom.

TM: Mi volt az a pillanat, amikor azt érezted, hogy marad a zene, és összekötöd vele az életedet?

SzDB: Felhívtak Békéscsabáról, és a táncházban találkoztam a Békés Banda vezetőjével, Barbócz Sándorral, aki azt mondta, hogy majd behívnak a Balassiba dudálni. Jól működtünk, azonnal együtt tudtunk zenélni, pedig én nagyon kezdő voltam még. Ez a nyolcvanas évek végén volt. Örömmel jártam be Békéscsabára dudálni, és ott ragadtam. A végén fel is vettek állásba, és dolgoztam mint néptánckísérő. Emlékszem, amikor apukám jött egy előadást megnézni, megdöbbent: „te ezt így végig tudod csinálni, hát azért ezt nem gondoltam”. Onnantól más volt a respekt. Még egy ilyen pillanat volt, amikor jelentkeztem a Népművészet Ifjú Mestere címre, és meg is kaptam 1994-ben. Jött egy aranykeretes boríték a miniszteri aláírással, és akkor apukám örült nagyon. Ő is mozgott a népművészeti körökben, és érdekes módon ugyanoda csöppentem én is.

TM: Életed nagyobbik része a munkádról szól, azonkívül keresed a helyed a világban. Többlaki életet élsz, rovod az utakat a kocsiddal, fellépésekre jársz. De leginkább a falusi vályogházadban érzed jól magad, nem messze a családi háztól. Hogy találtál rá?

SzDB: Nyilván szeretem azt a helyet, mert különlegesnek tartom. Elképesztő mennyiségű, gyönyörű muzeális értékű parasztház megy tönkre most ezekben az órákban is. Nem egy hollókői utcát lehetne ott csinálni, hanem nagyon sokat. De nem csinál senki persze. Az is a történet része, hogy erre volt lehetőségem, arra nem, hogy pest környékén vegyek, és lassan az is kialakul, hogy ott a környéken tudok muzsikálni, de azért mégiscsak itt vannak a zenekarok Pesten.

TM: Lelkesen beszélsz erről, és tudom, hogy nagyon szereted a kertet és a természetközeli létezést. Megnyugvásodat leled a kerti munkában?

SzDB: Szeretem a kertet, nyilván szakmailag lehetne kritizálni, amit ott művelek, bár úgy érzem, egyre jobban megy. Egy ottani barátom azt mondta: Balázs, téged a tanyáról is kitiltanának – merthogy derékig ért a fű. De amikor derékig ér a fű, kimegyek, és leszedem a citromfüvet, a tyúkhúrt meg a libatoppot, ezeket meg szoktuk enni, és általában olyan növényeket ültetek, amit felismerek a gazban. Nem igazi falusias kertművelés ez, de mindenképpen érintkezés a földdel, és az valahogy jó a léleknek. Amikor az utcára mindenki kirakta az avart, én a kocsiba egy-két zsákot betettem, úgyis elvitte volna a zöldhulladék-szállító. A kertben szétterítettem. Van egy erdélyi barátom, aki mondta, hogy ő is ezt csinálja, modellezzük az erdőt a kertben. Most vásároltam ősmagyar fákat Kovács Gyula nevű úriembertől, aki a lelkemre kötötte, hogy nem permetezhetem és nem metszhetem őket, na, ez nekem való. Ebben az értékrendszerben csónakázok.

TM: Adsz a kertnek egy olyan szabadságot, ami neked is jólesik, nincs fegyelmezve, épp, mint az improvizációid – és itt visszatértünk a szabadság fogalmához. Neked nincs zenekarod, nem szólistaként építed a karrieredet. Nehezen kötelezed el magad, vagy a finanszírozási nehézségek miatt alakult így?

SzDB: Ennek is többféle olvasata van. Ha játszom egy vonós zenekarral, arra is vágyok, hogy kobozzal, dobbal, furulyával játsszak, de arra is, hogy szaxofonozzak vagy improvizáljak, ilyen értelemben nehezen kötelezem el magam. De ha van ötletem, és meghívnak, azt is szívesen csinálom. Mostanra olyan a finanszírozás, hogy senki nem áldozza föl magát egy zenekarért, csak azok, akik tudnak vállalkozni. Én nem tudok vinni egy vállalkozást. Ha rám bíznak egy vállalkozást, biztos, hogy csődbe megy. Most már nincsenek zenekarok, csak vállalkozók vannak, én meg alvállalkozóként megyek ehhez a fővállalkozóhoz, ahhoz a fővállalkozóhoz, most így épülnek fel a zenekarok. 

TM: De lehetne egy menedzsered is!

SzDB: Magyarországon nincsenek menedzserek, volt több próbálkozás, de nem tartunk el egy menedzsert. Én volnék a legboldogabb, ha egy menedzser meggazdagodna rajtam. Akik szerveznek, nem teszik fel az életüket egy előadóra. Fesztiválok, rendezvényhelyek delegálják a menedzsereket, nem pedig a zenekarok. Talán a legnagyobb sztároknál működik ez, nekem még nem alakult ki. Úgy érzem, nem rajtam múlik.

TM: Most azonban született egy projekt, a Filharmónia Magyarország felvállalta a Fohász című zeneműved országos turnéjának szervezését.

SzDB: Ehhez az kellett, hogy Bodrogi Éva énekes akarja ezt csinálni. Kérdezte, hogy nincs-e valami templomi műsor. Mondtam, hogy ott van az asztalfiókban a Fohász. Megtetszett neki, lett egy koncert, meghallotta valaki a Filharmóniától, és lecsaptak rá. Tehát ennek is van története, de az nem olyan, mint mondjuk Jimmy Hendrix menedzsertörténete. – A Rolling Stones valamelyik tagjának a barátnője meghallotta egy klubban játszani, és szólt nekik, hogy „gyertek már le, mert itt valami nagyon érdekes zene szól”. Lementek, tetszett nekik, jött egy menedzser, átmentek Londonba, felvettek a BBC-ben három számot, ő fizette, és másnap a fél világ azt hallgatta. Ilyen ma már nincs, nem így épülnek fel a dolgok.

TM: Zeneszerzőként vágytál arra, hogy egy egész estés műsor keretében megmutasd a zenei világodat?

SzDB: Korábban is volt már ilyen. Sír az út előttem, az volt a címe, a Liszt Ferenc kamarazenekarral játszottam; később a Budapesti vonósokkal is volt egy műsorunk. Ott is az volt a lényeg, hogy klasszikus zenészek és népzenészek együtt játszanak. Valami azt súgta, hogy egy Bartók-népdalfeldolgozást csináljunk meg úgy, hogy nem operaénekes énekli a népdalt, hanem én furulyázom. Ezek a Bartók-, Kodály-népdalfeldolgozások izgalmasan szólnak akkor, amikor népi furulya vagy népdalénekes viszi a főszólamot, és a bartóki harmóniák mennek alá. Innen gondoltam, hogy ilyet lehet írni is. Van az autentikus népdal, és alászólnak kortárs, modern akkordok. Most popzenével keverik a népzenét. Nekem így eltűnik a népdalok rusztikus, füstös karaktere. Olyan harmóniákat találni, ami kortárs és modern, közben kiszolgálja a népdal eredeti karakterét, ez a kezdetektől fogva érdekel engem. Van olyan kotta a fiókomban, amire ezerkilencszázkilencven akármennyi van fölírva, és a mai napig játszom. Szerintem ez régen is így volt egy kreatív népzenész esetében, csak most nagyon nagy az információhalmaz. A mémek háborúja zajlik, és a könnyű szerkezetű mémek gyorsabban terjednek.

TM: Úgy érzed, hogy elsilányulnak a feldolgozások?

SZDB: Ez nagyon nehéz téma, ha erről beszélnék, rám sütnék, hogy nagyképű vagyok. De ezt száz évvel ezelőtt már Bartók szépen kifejtette.

TM: Hogy látod a jövőt, az elértéktelenedés hová tart? Lehet, hogy egyszer csak fontossá válnak ezek a specifikus, saját dolgok, mint például a te kompozícióid, megfordul ez a tendencia?

SzDB: Nem tudom. Ez, azt hiszem, társadalomtudományi kérdés, ahhoz pedig nem értek. Azt látom, hogy Bartók nagy etalon. Népzenefeldolgozás terén nagyon okos dolgokat fogalmazott meg. Sokan hivatkoznak rá, de nem sokan követik, valójában nem érzem a zenéjük mögött. Bartókék kialakítottak a nulláról egy nagyon komoly rendszert, és az valahogy többet ér, mint amennyire használjuk. Vannak gyűjteményeink, amik jól lettek archiválva, de úgy érzem, könnyű műfaj lett ebből a szónak a nem nemes értelmében. Ezek a népdalok szájhagyomány útján maradtak fenn, énekelve, nagyon régi formák. Amikor rábukkanok, katarzist élek át.

TM: Te közvetíted ezt a katarzist. Mindig azt élem meg, amikor játszol, hogy hosszú ideig benne maradok ebben a lélekállapotban. Nagyon megérinted a hallgatóságodat. Mi lehet ennek a titka? Lehet köze ahhoz, hogy népdalt „énekelsz” a hangszereddel?

SzDB: A hallgatóban is kell hogy legyen fogékonyság. Volt, hogy szívvel-lélekkel játszottam, és az eleki öregek sírtak, amikor zenéltem, az öreg bácsira emlékeztek, akitől tanultam a dalt. Erre a felvételre máshol egy ember felordított, hogy hallgattassátok már el. Ugyanakkor szakmai sikereim is vannak. Februárban például Kurtág Gyögy születésnapjára meghívtak játszani a BMC-be, mert Gyuri bácsi egyszer a kezemet szorongatva gratulált, annyira tetszett neki a játékom. Óriási megtiszteltetés.

TM: Gyakran festesz képeket, kiállításokra hívnak, különleges képi világodban a falusi környezetet elmosódott, kontúrok nélküli árnyékvízióvá emeled. Ezek pedig a gyökereid. Saját utat szeretnél kialakítani?

SzDB: Az a kérdés, mit ad ki a rendszer? Mit ad ki a papír, az ecset? A hangszer? Fél hanggal odébb már lebénulok. Az iskolában is megmondták, mit kell csinálni, és nem értettem. Akkor tudott ez enyhülni, amikor saját utat találtam a megértéshez. Arra megyek, amerre lehet, ha van arra katarzis..

 Forrás:olvasat.hu