Isabel Muñoz OMEGA című kiállításán látható polaroidok még nem hagyták el a fotóművész műtermét, soha nem állították ki azokat, így a magyar közönség láthatja ezeket a képeket elsőként.

Mit csinál egy művész?” – kérdezi Anselm Kiefer. „Kapcsolatokat teremt, láthatatlan szálakat sző a dolgok közé. Elmélyül a történelemben, legyen szó az emberiség történetéről, a Föld geológiai történetéről vagy a látható kozmosz kezdetéről és végéről.”

Isabel Muñoz munkássága lassan bontakozott ki az idők során, akár egy fa, amely sosem szűnt meg terebélyesedni, láthatatlanul növekedni, talán mert nem az idő múlásával, hanem az eredeti idővel foglalkozik.

Isabel Muñoz közel harminc éve merészkedik el a világ peremére, legelérhetetlenebb határaira és legmélyebb rétegeibe, és eközben eljutott saját szülőföldjére, ahol az ősi civilizációk tovább őrzik rítusaikat és tradícióikat, amelyek eredete már nem létező korokba vész.

Japán, Kongó, Irán, Bolívia, Törökország, Etiópia, Elefántcsontpart stb. Isabel Muñoz ezeket az árnyékokat hozza a látható felszínére, és velük együtt egy kihalás szélén álló világ ásványi esszenciáját. Ősi korokat köt össze a mi időnkkel a fotográfiai képen keresztül, összeszövi ezeket az egységeket, és módosítja frekvenciáikat, biztosítva az egyik túlélését a másikban.

A fotográfiai kép tehát a csomó, a varrat, a repríz, amely egyesíti ezt a két időbeliséget.

„Bizonyos pillantásokban – bizonyos pillantásokon keresztül – a tárgy megteremtése megismétlődik: újra létrejön”, írja Peter Handke a Tegnap az úton (2005) című könyvében. Isabel Muñoz egész munkássága ennek az „újra létrejövésnek” a megjelenésében rejlik, amely a képei felszínére tör, és nem kell hinni a mágia erejében ahhoz, hogy lássuk, a világ rejtélye jelenik meg ott, érintetlenül.

A címével az emberi és az univerzális idő, a végesség és a végtelen közötti kapcsolatra utaló kiállítás keresztmetszetet nyújt Isabel Muñoz üledékként gyarapodó munkásságából. A képek, amelyek alkotják, szakrális monolitokként állnak, megtestesítve kifejező erejét, ám van a fotóknak egy másik csoportja is, amelyek sorsa az, hogy szakrális munkák árnyékában maradjanak.

Ez a több ezer apró pillanatfelvétel, amelyek a műegyütteseket követik nyomon, egyben a képek elkészülését is felidézik. Megelőlegezik és megjósolják a képeket, lélegzet-visszafojtva várják létrejöttüket. Ha a pillanatfelvételek a képekben gyökereznek és azoknak részben alkotói is, Isabel Muñoz gyakorlata ahhoz is hasonlítható, ahogy egy író szövege margójára megjegyzéseket ír.

Az idő ilyetén megkettőzése nyújt bepillantást Isabel Muñoz univerzumának teljes mélységébe, biztosít hozzáférést munkásságának eredetéhez, ahhoz a helyhez, ahol az Omega találkozik az Alfával, és egy új kezdet eljövetelét hirdeti.