Sapa (Sa Pa) határ menti település volt és az egykori Sapa körzet központja, jelenleg Lao Cai (Lào Cai) tartomány székhelye, Vietnám északnyugati részén.
A „nagyvilág” számára akkor vált ismertté a hely, amikor a francia gyarmati kormány 1897-ben úgy határozott, hogy felmérést készít a hegyvidéken élő etnikumokról. 1903-ban „fedezték fel” az akkor még falucskának számító települést, viszont 1905-re már meglátták a benne rejlő lehetőségeket, a katonai támaszpont létrehozása után pár éven belül szanatóriumot építettek, majd turisztikai irodát alapítottak és hamarosan felkapott, több száz villából álló üdülőhellyé vált a csodálatos hegyvidék, mivel az európaiak nehezen alkalmazkodtak a délebbre fekvő trópusi éghajlathoz.
A Ráktérítő szélességi körét párás, trópusi monszun éghajlat jellemzi, viszont 1500-1800 méteres tengerszint feletti magasságban még párás, de hűvösebb az időjárás. Télen nem ritka a havazás sem, holott az országra ez nem jellemző. A történelem viszontagságai miatt a gyarmati villák jó része megsemmisült, viszont néhányat a mai napig megcsodálhatunk.
A városiasodás része, hogy kiépítették a megfelelő infrastruktúrát, többek között a környéket kiszolgáló központi vízerőművet, amit a mai napig láthatunk, ha Sapa városából ellátogatunk a teraszos rizsföldek és vízesések hazájába, Cat Cat (Cát Cát) faluba. 1920-tól a környező vasúthálózat kiépítését is elkezdték, egy szakaszon ezt vehetjük igénybe, hogy feljussunk a közeli, kilenc kilométerre lévő Fansipanra (Phan Si Păng), az ország legmagasabb és szent csúcsára, ahogy nevezik: „Indokína csúcsára”, 3147,3 méter magasságba. A franciák 1909-ben 3143 méternek határozták meg és bár akkor sem a legkorszerűbb mérési technikát és eszközöket alkalmazták, maga a hegy is „emelkedett” azóta a Hoang Lien Son (Hoàng Liên Sơn) hegylánccal együtt.
Sapa kerületében öt jelentősebb etnikai csoport él, és jobbára ők alkotják a terület lakosságát, viszont a központi részén mára már turisztikai szolgáltatásokból, mezőgazdaságból és iparból élők laknak.
A népcsoportok mindegyike sajátos kultúrával, szokásokkal, viselettel rendelkezik.
A legnagyobb népességű a mong (mông) vagy fekete mong (người mông đen) etnikum, 51,65%, úgy háromszáz évvel ezelőtt vándorolt be Kínából. Nyelvük a mong, amely a dao nyelvcsaládba tartozik.
A vörös dao (dao đỏ) népcsoport eredete bizonytalan. Feltételezik, hogy nem sokkal a mongok előtt érkeztek a 18. században. Nyelvük szintén a mong.
A tayok (tày) Vietnám egyik legkorábbi ismert lakói és az ország legnagyobb etnikai kisebbségi csoportja, akikről azt feltételezik, hogy Délkelet-Ázsiából érkeztek Kr.e. 500 körül. Völgyekben telepedtek le, Sapában az északnyugati részen. Nyelvük a tay.
A giayok (giáy) kétszáz évvel ezelőtt vándoroltak be Kínából, kultúrájukon a kínai hatás erősen látszik. A thai csoport nyelvét beszélik. A legkisebb arányban a xafo (xa pho) vagy más néven phula (phù lá) etnikum él a területen, 1,06%. Körülbelül kétszáz-háromszáz évvel ezelőtt érkeztek Vietnámba. Egyesek úgy vélik a ruházatuk alapján, hogy Ázsia déli szigeteiről, Malajziából vagy Indonéziából vándoroltak be. Nyelvük a tibeti-burmai nyelvcsoporthoz tartozik. Más kisebbségek nyelvével összehasonlítva valóban az övék tér el leginkább a többitől. Nehéz megérteni a beszédüket, amelynek „madárcsicsergős” hangzása van.
Sapa kőtemploma (Nhà thờ đá Sa Pa), amely a város központjában található, nem csupán azért említésre méltó, mert a franciák egyik legjobb állapotban fennmaradt építménye, hanem azért is, mert az előtte lévő nagy, lépcsős stadion területén naponta gyűlnek össze a különböző etnikumokhoz tartozók, hogy vásároljanak, eladjanak, árut cseréljenek. Ám ennél különlegesebb esemény, hogy szombatonként a hely a „szerelem piacává” változik, a mong fiatalok itt ismerkednek jövendőbelijükkel.
A mongok a Sapa területén élő öt etnikum között a legnépesebbek. Falvaikat mindig magaslati lejtőkre építik, a hegységekkel körülvéve a Muong Hoa (Mường Hoa) völgybe.
Öltözetük jellegzetes, saját maguk által készített az általuk termelt kenderrostból. Sötét színekkel díszített, – a fekete mongoké mély indigókékre festett – és szövevényes mintákkal hímzett, amely a mindennapi életük jeleneteit és a munkát ábrázolja. A hímzés maga aprólékos munkát és nagy hozzáértést igényel. Rövid nadrágjukhoz virágokkal díszített hosszú blúzt hordanak. Hosszú hajukat a fejük köré csavarják, és kék turbánt viselnek. A férfiak hosszú kabátban járnak, alatta inget viselnek, fejükön pedig kis sapkát.
A hagyományos viseletben megjelenő mong lányok látványa megszokott a már fent említett „szerelmi piacokon”, ahol a mong fiúk a furulyajátékukkal és kecses táncukkal igyekeznek felhívni magukra a lányok figyelmét és vonzalmat ébreszteni bennük vagy megvallani szerelmüket a kiválasztottjuknak. A sajátos hétlyukú, dupla nádfúvós hangszer (kèn bầu) fatörzsből, és egy levehető végű harangformájú – eredetileg szárított – tökből készült. Ma már ez is fából faragott, tök formájú, mivel így tartósabb. (A hangszert a Kulturális, Sport- és Idegenforgalmi Minisztérium 2023. június 1-jén kiadott határozatában nemzeti szellemi kulturális örökségként ismerte el.)
A házasságban nagyon fontos, hogy a lány jól tudjon hímezni, és a földeken is tudjon dolgozni. A szépség mint szempont csak ezután következik. Ha a „szerelem piacán” megismerkedtek és alkalmasnak találják egymást a házasságra, a fiú házassági javaslatot tesz, és ha a lány beleegyezik, a fiús házhoz költözik.
Biztosítanak számára egy kis szobát, ahol sorra látogatják őt a fiú nővérei és anyja különféle ételekkel, hogy közben rávegyék a házasság elfogadására. A fiú ez idő alatt ezüstpénzt, disznót, csirkét és rizsbort ad a menyasszony családjának az esküvői szertartásra. A menyasszonynak bőven van ideje gondolkodni, elfogadja-e a házasságot – még férjével való néhány napos együttélés után is dönthet úgy, hogy megszegi a megállapodásukat.
A közösségben a nőket és férfiakat egyenlőnek tekintik. A házastársak hűségesek és sok feladatot együtt végeznek, megosztják a munkát, így segítve egymást.
Halálesetnél az elhunyt gyermekei puskalövést adnak ki, hogy a környéken mindenki értesüljön a hírről. A faluközösség élelemmel és itallal érkezik a halottasházhoz. Esznek, isznak, énekelnek. Eközben az elhunytat gyékénybe burkolják, majd egy csoport elindul vele a sírhoz. Egy másik csoport a koporsót viszi a sírhelyre. A sírhoz vezető utat futva teszik meg külön-külön. Mindezt azért, hogy az elhunyt elfelejtse a hazautat. Ha az elhunyt családja nem így tartja a temetést, akkor néhány év múlva megszervezi a ma kho (mà khổ) nevű különleges szertartást. Ilyenkor a sírhoz hívják a falubelieket, énekkel és tánccal búcsúznak.
A mong közösség egyik jelentős kulturális fesztiváljáról is nevezetes, ez a Gau tao (Gầu tào), az újév, amit egy teljes hónapon át ünnepelnek és körülbelül egy hónappal korábbi időpontban tartják, mint a vietnámi holdújévet. Ilyenkor a kedvező időjárásért, bő termésért és jólétért imádkoznak. Ami a mezőgazdasági munkálatokat illeti, messze híresek a kendertermesztési és az ahhoz kapcsolódó kenderszövési szakértelmükről.
Ez utóbbi többlépcsős folyamat, igen időigényes, ezért a nők szorgalmasan dolgoznak ezen egész évben, hogy különös kézügyességgel kenderszálakat sodorjanak.Néhány rituálé viszont nem „nyilvános”, ilyenkor megtiltják másoknak, hogy betérjenek a házaikba vagy falvaikba. A zöld faág a bejárati ajtón azt jelzi, hogy tilos a belépés. Egy mong házban számos oltárt állítanak. Ilyenek az ősök oltára, a ház szellemének oltára, de a konyhaszellemnek és az ajtószellemnek is jár a tisztelet.
A vörös dao népcsoportról úgy feltételezik, hogy a kínai Jünnan területéről érkeztek és a hegyek közti dombos, lankás területeket választották letelepedésre: Giang Ta Chai (Giàng Tả Chải), Ban Lech (Bản Lech), Nam Toong (Nậm Toóng), Supan (Sử Pán). A földet rituálisan választják ki, ahova a házukat építik. Éjszaka egy tál méretű gödröt ásnak, megtöltik rizzsel. Ha reggelre nem maradt meg a rizs, máshol építkeznek.
Hagyományos öltözetüket – ahogyan a mongokét is – hímzés díszíti. A minták a természetből vettek, például az erdőkben talált gyógynövényeket ábrázolják, ez utóbbiakat fürdőzésre és lábáztatása használják, mely jótékony hatással van az egészségre.
A nők hosszú blúzt viselnek nadrággal. Ruháikon a színes, hímzett minták kétoldalt jelennek meg. A férfiak rövid inget, hosszú nadrágot és fejkendőt viselnek. Mind a férfiak, mind a nők ingük hátuljára négyzet alakú anyagot varrnak, amely azt jelzi, hogy ők Isten gyermekei. Hajviseletük is azonos – a fejtetőn hosszan hagyott, a többi borotvált. Sok nő a szemöldökét is borotválja és jellegzetes piros, háromszög alakú turbánt is viselnek, amelyet ezüst érmék és piros bojtok díszítenek.
Fesztiváljaikat erős spiritualitás jellemzi, főként a fiúk felnőtté avatásának ceremóniája vagy a tűztánc szertartása. A put tong (pút tồng) fesztivált az újév ünnepét minden év első holdhónapjában tartják. Telihold napján hajnalban imádkoznak a kedvező időjárásért, a jó termésért és a családok közötti békességért. A fiúk ilyenkor járják el a put tong táncot, ami valójában a menyasszonyi körmenet „újratáncolása”.
A fiúk férfivá avatási rítusát azonos időben tartják a temetési szertartással. Az elhunyt testét gyékénybe csavarják, a házában koporsóba helyezik, majd egy kőből épült sírba viszik. Régebben, ha az elhunyt tizenkét évesnél idősebb volt, a holttestet elhamvasztották. A szertartás három napig tart. Az első napon felszabadul az elhunyt szelleme, a következő napon az elhunytért otthonában imádkoznak, harmadnapon következik a rangidős fiú beavatása. Ennek keretében a falu legmagasabb pontján fel kell ülnie egy trónra, ahonnan „leesik” az alatta kifeszített függőágyba.
Mindez azt jelképezi, ahogyan lezuhan az égből, a földre születik. A másik fontos jelentése a hitrendszerükben, hogy ők Isten közvetlen leszármazottai. (Vallásukban keverednek a konfucianizmus, buddhizmus és taoizmus elemei.)
Kultúrájukban híres ezen felül a Ban Vuong (Bản Vương) istentisztelet. Úgy gondolják, hogy ő a dao nép összes klánjának őse. Minden holdév október 15. és december 30. között tartják, kiemelten fontos a kulturális és szellemi életükben.
Ám leginkább az esküvői szertartásuk különbözik a többi népcsoportétól, mivel az új családra úgy tekintenek, mint egy új élet kezdetére, amely hozzájárul a közösség fejlődéséhez. A fiúknak a szülők választanak párt tizennégy-tizenöt éves korukban. Az apa elviszi a kiszemelt lányhoz, aki szerinte fizikailag jó erőben lévő, egészséges, és jól bírja a házimunkát. A házasulandó pár ezután felkeres egy jóst, aki csirkecombbal való jövendöléssel és a horoszkópjuk alapján eldönti, hogy valóban összeillők-e.
A lány értékét ezüstpénzben, csirkében, malacban és rizsborban határozzák meg hozományként. Ha egy fiú családja szegény, nem engedheti meg magának a hozományt, akkor menyasszonya házában kell laknia – ami igen nagy szégyen. A házasságkötéskor körmenetet tartanak, legelöl a vőlegény, aki a hátán viszi a menyasszonyt a házba. Ha egy családnak nincs fia, a szülők vásárolhatnak egy vőlegényt, aki menyasszonya családjához költözik.
A nők a hálószobájukban szülnek anyjuk és nővéreik segítségével. Az újszülöttet forró vízben fürdetik. A család zöld faágakat vagy banánvirágokat akaszt az ajtó elé, nehogy a gonosz szellemek kárt és gonoszságot hozzanak a babára. Amikor a gyermek háromnapos, ünnepséget rendeznek az anya tiszteletére.
A giay etnikumhoz tartozók főként Ta Van (Tả Van) faluban és Sapában élnek félig földből épült házaikban. A nők hagyományos öltözetének élénk színei igen feltűnők, főként a kis, virág alakú gombjaikkal, amelyek aprólékosan kidolgozottak. Ingük oldalt felvágott, sötét indigó nadrággal. A színek életkortól függően változnak – az idősebb nők általában a sötétebb árnyalatokat viselik. Fejük köré csavarják a hajukat, és vörös szálakkal rögzítik. Csakúgy, mint más kisebbségek, lassanként ők is átveszik a vietnámi és a nyugati ruházat elemeit.
A közösségi életük legjelentősebb fesztiválja a Roong Pooc (Roóng poọc), azaz „mezei fesztivál”. Különösen nagy várakozás előzi meg ezt a spirituálisan is kiemelkedő eseményt. Hatalmas tömegek gyűlnek össze, hogy megünnepeljék az új év mezőgazdasági munkálatainak kezdetét. Egyszerű, ámde jelképes ajándékot készítenek, főtt, pirosra festett tojást ajándékoznak egymásnak, amiért „cserébe” áldást kapnak a megajándékozottól. A tojás a maga kerekded formájával a teljességet képviseli, valamint a termékenységet és a gyarapodást, míg a piros szín szerencsehozó.
Az 1945 augusztusában a Việt Minh (Vietnami Függetlenségi Liga) által a Vietnámi és Japán Birodalom ellen indított forradalom nagy változást hozott a közösség társadalmi életében. Azelőtt osztálytársadalom működött. A felső osztály a közigazgatási tisztviselők, ők birtokolták a földet. Az ott dolgozó, kemény fizikai munkát végző gazdákat megadóztatták. Ebből finanszírozták a katonaságot, gondoskodtak a temetésekről és az esküvőkről.
A kínai kultúra hatása a házasságkötések alkalmával is megmutatkozik. A közvetítő személye kiemelt, mivel ő tesz javaslatot a leendő feleség személyére. Ezután a vőlegény családja nyakláncot és karkötőt ajándékoz a menyasszonynak, hogy kifejezze szándékát mintegy eljegyzésként, majd ételt és pénzt kell felajánlania az esküvőre, de még a menyasszony közeli hozzátartozóinak is csirkét, kacsát és ezüstpénzt kell adnia.
Házasságkötés után a menyasszonyt a vőlegény a hátán viszi be a házába. A ház közepén áll az oltár legalább három füstölőtállal. Egyik a konyha istenének, másik az ég és a föld istenének tiszteletére, a harmadik az ősök imádására szolgál.
A nőknek a várandósság időszaka alatt tiltott tevékenység temetésre menni vagy istentiszteleten részt venni és a tűzifát sem égethetik el teljesen, hogy elkerüljék a szülési nehézségeket.
A terhes nő felajánlásokat tesz az anyaszellemnek. Amikor a gyermek egy hónapos, felajánlják az őseiknek és egyúttal elnevezik a gyermeket, elkészíttetik a horoszkópját, amelyet a későbbiekben felhasználnak, amikor elérkezik a párválasztásának, illetve a halálának ideje.
Úgy tartják, ha a temetést jól megszervezik, a halottak a mennybe kerülnek őseikhez. Ha nem, kénytelenek a pokolban élni, vagy állatokká lesznek. Gazdag családban a temetés öt-hét napig is tarthat. A gyermekek gyászideje egy éven át tart.
A tay emberekkel leginkább Ban ho (Bản Hồ) és Thanh Phu (Thạnh Phú) falvak környékén találkozhatunk. Cölöpökre épült házakban élnek, amelyeket eredetileg arra terveztek, hogy megvédjék őket a vadon élő állatoktól. Manapság az első emeletet használják tárolásra és főzésre. Új ház építésekor a tulajdonosnak nagyon körültekintően kell kiválasztania a megfelelő helyet. Szokás, hogy aznap, amikor beköltöznek az új házba, a családfőnek tüzet kell raknia, és egész éjjel égetnie kell.
Társadalmi rendszerük a giay feudális rendszeréhez volt hasonlatos egészen a 19. századig. Minden faluban egyetlen ember birtokolta a földet, az erdőt és a folyókat. Ő uralkodott az ott élők felett. Manapság már vegyes házasságokat kötnek, elhagyják szülőfalvaikat, hogy máshol vállaljanak munkát. Egyre több kulturális elemet vesznek át más népektől, de leginkább a vietnámi kultúrába olvadnak bele.
Hagyományos foglalkozásuk a rizstermesztés, amelyet mesterien végeznek a domboldalakon kevés víz felhasználásával. Kiváló öntözési módszert használnak: csatornákat ásnak, vízvezetékeket fektetnek, termésük ezért bőséges. Ételeik alapösszetevője szintén a rizs, még fesztiválok alkalmával is rizsalapú süteményeket készítenek.
A nők egyszerű indigókék inget viselnek, elöl ezüstgombokkal és fekete nadrágot, általában kevés hímzés díszíti. Ruházatuk fölött nagy ezüst nyakéket hordanak. Mindkét nem kedveli a színes fejkendőt.
A fiatalok szabadon ismerkedhetnek egymással és választhatnak maguknak párt, de a szülők döntik el, hogy a frigy létrejöhet-e. A fiú szülei hasonlóan vagyonos családból származó menyasszonyt keresnek és még asztrológus tanácsát is kérik, hogy megbizonyosodjanak arról, hogy a leendő pár valóban összeillik-e.
Az esküvő után a feleség a szülői háznál marad, amíg várandós nem lesz. Csak a szülés előtti időszakban költözik át férje házába. A várandósság alatt és a szülés utáni időszakban is számos tilalom vonatkozik mindkettejükre, hogy anya és gyermeke egészséges legyen, a gyermek egészségesen fejlődjön és elkerülje a gonosz szellemeket. Amikor az újszülött háromnapos, rituálét tartanak a szülésznő tiszteletére.
A gyermeket egy hónappal a születése után nevezik el ünnepség keretében.
A temetési rituálék hasonlatosak a vietnámihoz. A temetéssel az elhunyt szelleme átkerül a túlvilágra. Három évvel később tartanak egy újabb ceremóniát, ekkor a halott szelleme találkozik az ősökkel és egyben a gyászidőszak végét jelenti. Az elhunytakról évente megemlékeznek.
A természetfelettihez kapcsolódó fesztiválok sora szövi át az egész holdévüket, ezzel is erősítve a közösségi kötelékeket, mivel a családok egymás közt „elosztják” az ünnephez kötődő feladatokat. A legkiemelkedőbb esemény a Long tong fesztivál (Lồng tồng). Csakúgy, mint számos népcsoport, a holdújév első napjaiban tartják.
Az ünnep a földművelés istenének szentelt vallási rituálé egy elismert mester vezetésével, aki áldást kér a falura, imádkozik a jó termésért, gyarapodásért, az állatok védelméért és jólétért. Ez az ünnepség első része a felajánlási szertartással.
A felajánlási tálca egyedi, nagy méretű, több ember viszi a vállán. Utána következik a szántón tartott ünnepség és népi játékok. Utóbbiak keretében egy hím bivalyt vezetnek a földre. Hitük szerint a falu lakói egész évben szerencsések lesznek, a termés kiváló lesz, ha a bivaly egyenes barázdát szánt. Ezután a szórakozásé a főszerep, ilyen többek között a kötélhúzás.
A then a kívülálló szemlélőnek igen látványos, művészeti előadás, éneklés, tánc és színjátszás egyvelege. Az éneket és a táncot hagyományos hangszerekkel kísérik, tökből készült lanttal, dobbal és gonggal.
A xafok félnomádok, termesztenek ugyan rizst, de legtöbbször abból élnek, amit a természet kínál. Sapában csupán egyetlen törzs él – a többihez képest alacsony életszínvonalon.
Házaik félig cölöpökön állnak, félig földre épülnek. Bútoraik egyszerűek, bambuszból készülnek. Míg más népcsoportok falvakban élnek, ők egymástól távolabb, ezért különösen erős a közösségük, gondoskodnak egymásról.
Amikor egy család megöl egy csirkét vagy disznót, a közösségből mindenki meghívás nélkül felkeresheti őket egy kóstolóra. Ha valamelyiküknek nincs mit ennie, felkeresheti a szomszédait. Ha a szomszédnak sincs mit ennie, együtt mennek a harmadikhoz és így tovább. Ha senkinek nem lenne élelme, mind elmennek gyümölcsöt és zöldséget gyűjteni az erdőbe.
A fiatalok házasság előtt is létesíthetnek szexuális kapcsolatot. Sőt, mivel népességük igen alacsony, ezért a férfi meg akar bizonyosodni arról, hogy párjának lehet gyermeke. Csak azután házasodnak, hogy megtudták, a nő teherbe esett. A leendő menyasszony elkezdi készíteni az esküvői ruháját, míg a vőlegény malacokat, csirkét és egyéb ételeket készít az esküvőre.
Szülés után idegenek nem léphetnek be a házba. Jelzésképp a család egy kalapot akaszt a házuk előtti oszlopra. Tizenkét nappal később névadó ünnepséget tartanak. Mindenkinek két nevet adnak, az egyiket a hétköznapokban használja, a másikat a halála után, amikor leszármazottai tisztelegnek előtte.
Az elhunytat a ház közepére helyezik, fejével a házi oltár irányába.
Az elhunyt arcmosására használt vizet hagyják elpárologni. Az oltár mellett elhelyeznek egy tál rizst egy pár pálcikával és egy sült csirkével. Az elhunyt gyermekei szalmát tesznek a fakoporsóra (mivel korábban szalmát használtak matracnak). A koporsót sírba helyezik. Úgy hiszik, ha sok ember vesz részt a temetésen, a halott lelke nem marad a sírban vagy a temetőben, ezért minél többen megjelennek a szertartáson.
Kiemelt ünnepük a cúng cơm mới. Az új rizs felkínálásának ünnepét a kilencedik holdhónapban rendezik, amikor a rizs virágzik. A szertartás keretében az általuk tisztelt rizsanya lelkét elviszik pihenni, hogy felkészülhessen a következő gazdálkodási évre. A cùng nương a rizs betakarításának ünnepe, a lễ quét mã pedig a „szelleműző” fesztivál. Mindegyik célja, hogy egészségesek, boldogok legyenek és bő legyen a termés.
Puritán életmódjuk és a sok nélkülözés ellenére a xafok szinte mindig táncolnak, esküvőn, temetéskor, gyermek születésekor és még akkor is, ha nincs mit enniük. Legtöbbször dobszóra, kézenfogva járják a tűz körül, bár gazdag, változatos népdal- és tánckinccsel rendelkeznek.
Altatódalaik egyszerűek, díszítés nélküliek, viszont szövegeik tanító jellegűek a kicsik számára, akiket a nők a hátukon hordoznak kendőben. Viseletük kenderszövet. A négyzetes nyakkivágású rövid blúzaikat válltól lefele apró, virágokat mintázó, szimmetrikusan felvarrt gyöngyök díszítik, amit hosszú szoknyával hordanak.
Sajnálatos módon a különböző népcsoportok egyre kevésbé őrzik hagyományaikat, beolvadnak a többségi társadalomba, átveszik annak szokásait, viseleteit. A 2020-ban kitört koronavírus is sokat rontott a helyzeten, a legtöbb fesztivál három éven át elmaradt. Ezt talán ellensúlyozza, hogy egyre több hagyományos eseményt nyilvánítanak védetté az utóbbi időben, valamint skanzenszerű településeken igyekeznek megőrizni a népviseletet, kézművességet, hagyományos építkezést, szokásokat.
Az etnikumok helyzete válaszúthoz érkezett és több generációt érint, magasabb életszínvonalat és kiszámíthatóbb életvitelt választanak a modern nagyvárosokban, vagy képzettség híján maradnak a falvaikban sokszor nélkülözve, kiszolgáltatva a természetnek, az időjárásnak, amitől a gazdálkodásuk, állattenyésztésük függ. Ennek a kettősségnek – remélhetőleg átmeneti – következménye az a szívszorító látvány, amikor a nagyvárosi utcákon egy etnikai kisebbséghez tartozó kisgyermeket látunk potyogó könnyekkel, átfázva, éhesen koldulni, kézműves termékeket árulni vagy énekelni és táncolni akár már három-négyévesen.
Az sem ritka, hogy a kicsi magával viszi hátára kötözve csecsemőkorú testvérét is. A helyzet megoldásához mindkét félre szükség van: egyrészt az állam részéről a különböző népcsoportok érdekeit védő beavatkozásra – ami már megkezdődött –, másik oldalról az etnikumok állammal való együttműködésére.
Forrás: ng.24.hu
