A felvilágosodás koráig rabnak lenni egyet jelentett a fizikai fájdalommal, a kínzással, a börtönben sínylődéssel. Nem volt ez másképp Veszprémben sem, ahol a várhegyben alakították ki az ötszintes várbörtönt 1853-ban.

A felvilágosodás után már a bezárva töltött idő, az évek váltak a büntetés eszközévé, ezt pedig nagyszerűen mutatja meg az Ember a rács mögött című börtönkiállítás.

A vastag falak közé belépve rögtön kétfelé oszlik a kiállítás, a Test és az Idő részlegekre. A kiállítás során minden résztvevő egy kicsit rabbá válik másfél órára. Ugyanazokba a zárkákba lép be, amelyekbe a várbörtön 2003-as működéséig a valódi fogvatartottak, megnézhetjük a meredek, baljós csigalépcsőt, ahol a törvényszékről rögtön az ítélet után a zárkájukba érkeztek a foglyok. Bezárul a súlyos, belülről kilincs nélküli ajtó, szinte összenyomnak a falak, nyirkos a levegő az ablaktalan, sziklába vájt lyukban, a hangosbemondón folyamatosan a valódi börtön zajai hallatszanak, csörög a lánc, utasít a fegyőr. Mintha a pokolba szálltunk volna alá, pláne azelőtt, hogy Mária Terézia külön rendszabályokban meg nem határozta, kit, mivel és mennyi ideig lehet kínozni.

Válogatott gyötrelmek

A Test című részlegen a kínzás különböző válfajait nézhetjük meg az egykori zárkákban: a régi hüvelykszorító és a spanyolcsizma hiába van üveg mögé rejtve a kiállításon, szinte érezzük a vele járó fájdalmat. A gondos kutatómunkával összegyűjtött adatok mellett mézédes hangon olvassák fel Mária Terézia arról szóló értekezését, kit hányszor és hogyan szabad a kötegelt faggyúgyertyával megégetni ahhoz, hogy túl is élje a beavatkozást. Akkoriban még nem voltak modern tárgyalások és védőügyvédek, a vallomásokat fizikai erőszakkal szerezték meg, és a büntetés is gyakran botozást, korbácsolást, vesszőzést, kalodába zárást, csonkítást (az orr vagy a kéz levágása) és szó szerinti megbélyegzést jelentett.

A becsület szerepe

Fontos különbség hogy ma már maximum a hírekből értesülünk a tárgyalásokról, onnan is csak elvétve. Maximum egy-egy fénykép készül, beszámoló is csak a súlyosabb ügyekről. Az elítéltekkel, hacsak nem hozzátartozóink, nem találkozunk. A középkortól kezdve azonban a bűn és a büntetés a nyilvánosság előtt zajlott, Magyarországon, Veszprémben is. Nemcsak az akasztások zajlottak közönség előtt (erről is közeli élményt szerezhetünk az egyik zárkában), de a visszaeső bűnözőket is megjelölték a fejükön, hogy az emberek később tudják, kikkel legyenek óvatosak. Azok, akik életükben először vétettek a szabályok ellen, még nem kaptak ilyen erős jelet, az viszont általános volt, hogy a bűnöst kiállították a falu vagy a város főterére, és az emberek ujjal mutogattak rájuk, romlott ételekkel dobálták őket, kiabáltak velük.

Borzongatóan jól jeleníti ezt meg az a zárka, amelyben nekünk kell egy bizonyos pontra állnunk, majd tűrnünk, ahogy élethű kezek emelkednek fel és merednek felénk vádlón. A megszégyenítés, a becsület elvesztése akkoriban a legkomolyabb büntetésnek számított, nem véletlenül emlegetjük ma is, hogy becsületszavamra. Akkoriban ez a szó a mai ügyvédi szerződések aláírásával egyenértékű kijelentés volt, a család, az egyén becsülete pedig a legféltettebb kincse. A bűnök is másfajták voltak, ma már egy internetes kommentelőt sem csuknak be istenkáromlásért, vagy veszik el az életét, míg József Attilát ugyanezért börtönbe zárták.

A felvilágosodás a veszprémi börtönben is változást hozott

Az, hogy mi számít bűnnek és ezt milyen súllyal kell kezelni, a felvilágosodás idején jelentős változáson esett át. A XVIII. századtól egyre többen ellenezték a halálbüntetést, és idővel a kínzást felváltotta az idő elvétele. Azaz az elítélt megtartotta testi épségét, de nem rendelkezhetett az idejével. Évekre egy zárkába került, ami Veszprémben egy kilenc embert befogadó, háromszintes emeletes ágyakkal tarkított, fűtetlen helyet jelentett, a sarokban egy küblivel. Eleinte szalmazsákokon fagyoskodtak a rabok és örültek, ha kását kaptak, később pedig már azon vitatkoztak, kié legyen a legfelső ágy, ahol még felülni sem lehetett.

Mennyibe kerül az, hogy nem kell bűnözők közt élnünk?

Csakhogy még ez a környezet is rengeteg pénzébe került és kerül ma is az adófizetőknek. Míg régen a halálbüntetés vagy az elzárás a hóhér és a foglárok költségének, illetve valami minimális étel térítését jelentette, az elítélt vagy túlélte a fogságot vagy nem, addig manapság a fűtött, zuhanyzókkal, ebédlőkkel, edzőtermekkel ellátott börtönök fenntartása, a rabok étkezése, gyógyítása rengeteg pénzbe kerül. Egy magyar fogvatartott egyetlen napi ellátása tizennégyezer forintot tesz ki. Ugyanez az összeg Franciaországban ötvenezer forintos összeg. Vajon ez sok vagy kevés? Egy újabb kínzó kérdés a sok közül.

Nem tudunk kikerülni a hatása alól

A kiállítás egyik legfőbb érdeme az interaktivitás mellett az, hogy nem fél a társadalmi és erkölcsi kérdések feltételétől. Válaszokat nem rág a szánkba, épp elég, hogy elindítja a gondolatfolyamokat: mi számít nagyobb büntetésnek, a fájdalom vagy a bezártság? Mi történik egy elítélttel, ha kiszabadul? Kapjon-e fizetést börtönévei alatt, vagy ha nem, hogyan várjuk el tőle, hogy kiszabadulva, családi és baráti támogatás nélkül boldoguljon? Odaköltöznénk-e egy elítélt szomszédságába? Rábíznánk-e a lakásunk takarítását? Hogy bírnánk elviselni odabent, hogy a másodpercek is órákra nyúlnak, hogy nem rendelkezhetünk olyan alapvető dolgokról, mint hogy hol lakunk, mikor mit csinálunk, kikkel vagyunk egy zárkában? Hogy egy egészen új hierarchiát, nyelvet és kódrendszert kell megtanulnunk?

A kiállításon megtudhatjuk, melyik börtöntetoválás mit jelent, milyen eszközökből készítettek hozzá tetoválószerszámokat, mit vihet magával egy elítélt, mit jelent az, hogy valaki dobbant vagy falaz. Milyen gondolatok fordulnak meg a szinte költővé váló rabok fejében? Megbocsáthatunk-e nekik, ha letöltötték a büntetésüket? Ha nem, mi a helyzet a Miatyánkkal, amelynek egyik sora az, hogy bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek?

Meglátni az embert a rácsok mögött

Szerencsére az Ember a rácsok mögött kiállítás nem hagy magunkra ezekkel a kérdésekkel, jól képzett, Veszprém helyismeretéből kiművelt, történelemből is alaposan tájékozott vezetők kísérik az utunkat. Mesélnek az 1991-es nagy szökésről, amelyben öt rab lepedőkből összefont kötélen ereszkedett le több emeletnyi mélységbe. Elmondják, miért tartották ott fogva Mindszenty József veszprémi püspököt, a zsidóság elit tagjait, vagy 1956 után Brusznyai Árpád közkedvelt középiskolai tanárt. A leghátborzongatóbb talán a szintén Veszprémben raboskodó szentkirályszabadjai rém, azaz a sorozatgyilkos Ember Zoltán története, akiről még videó is készült.

Az a másfél óra, amit a kiállítás megtekintésével töltünk, egyszerre nyomasztó, elgondolkodtató, és a huszonegyedik század Európájához méltó alapossággal összerakott, interaktív rabság, ami után édes a szabadulás, de ami után órákig nem tudunk szabadulni a felmerült társadalmi, erkölcsi kérdésektől. Nem csoda, hogy a kiállítás megtekintése 12 éven felüliek számára ajánlott és az iskolás látogatócsoportoknak drámapedagógus segítségével tartanak foglalkozást annak érdekében, hogy fel tudják dolgozni a látottakat.
Mi pedig zárásként odaállunk arra a helyre az utcán, ahol annak idején a rabok családtagjai integettek, jeleltek a fogvatartottaknak, és azon gondolkodunk, hogy ezt a kiállítást mindenkinek látnia kellene.

Forrás: ng.24.hu