A történelem legismertebb hajós katasztrófája kapcsolódik hozzá, 3.800 méter mélyen fekvő roncsát számos alkalommal keresték fel, filmet is forgattak róla, de a Titanic még a mai napig tartogat titkokat.
Az eredeti felvételek és képek kiszínezésével azonban újabb információkat tudhatunk meg a hajóról és utasairól. Vajon milyen szerepet játszott a hajó külső színezése, mennyi időt töltöttek a kárpitok kiválasztásával, és miért foglalt magának két kabint egy sikeres divatújságíró? Többek között ezekre a kérdésekre ad választ A Titanic színesben című kétrészes dokumentumfilm, amely szeptember 22-én vasárnap 21 órakor debütál a Viasat History csatornán.
A hajó színvilága
James Cameron filmje ugyan érzékletesen és színesben mutatja be a hajó tragédiáját, de az igazi Titanicot eddig csak fekete-fehérben láthattuk, mivel a színes film csak az 1930-as években vált elérhetővé. A hajómonstrum javarészt a külsőségekről szólt, mégis mikor 1911 májusában vízre bocsájtották, még befejezetlen volt. Az volt 9 hónappal később is, amikor elkészült róla az első felvétel, amely egy piszkos és nem teljesen lefestett hajót ábrázolt.
A most kiszínezett felvételeken jól látszott, hogy csak a kormányállást festették le, méghozzá fehérre, körülötte az acélszerkezet festetlen maradt. Ez azért volt, mert a kormányállást ki akarták emelni környezetéből, ugyanis fából készült, hogy ne zavarja össze a navigációhoz használt mágneses iránytűket. A hajó oldala fekete színt kapott, hogy elfedjék vele azt a koszt, amit a fedélzetre csúszdákon feljuttatott szén hagyott maga után. A vízalatti részt ezzel szemben velencei vörösre festették, a festékbe pedig arzént kevertek, hogy megakadályozzák a korhadást és a tengeri növények felhalmozódását, amelyek lelassították volna a hajót.
A belső tér színpompás volt: egyszerre modern és régimódi. Tele volt elektromos szerkezetekkel és lámpákkal, amihez 322 kilométernyi kábelt használtak fel, ugyanakkor faragásaival, különböző stílusú szobáival és díszes, de strapabíró szőtteseivel egy letűnt kort idézett meg. A külsőségek fontosságáról pedig sokat elmond az, hogy a hajó tervezéséhez kapcsolódó megbeszéléseken két órát szántak az első osztály szőnyegeinek és csak 15 percet a hajó mentőcsónakjainak...
Utasok és történetek
Az első osztályon számos illusztris vendég utazott. Ezek egyike volt Edith Rosenbaum, a sikeres divatújságíró, aki épp Párizsból tért vissza Amerikába. Két kabint foglalt, egyet magának, egyet pedig az útja során megvásárolt ruháknak. Gyűjteményének egy része megmaradt, mint ahogy az a papucscipő is, amit akkor viselt, amikor elmenekült a süllyedő hajóról. Mind-mind az Edward-kori világ színpompáját tükrözte.
Edith rengeteg holmija között volt egy játékmalac is, amit a mentőcsónakra is magával vitt: ez egy szerencsehozó malac volt, amit az újságíró akkor kapott az anyjától, amikor az utat megelőző évben autóbalesetet szenvedett. A játék feladata az volt, hogy megvédje őt a bajtól – Edith egyike volt azoknak az utasoknak, akik túlélték a katasztrófát.
Sokan egy új élet reményében váltottak jegyet a Titanicra. Egy nagyjából 20 fős csoport egy libanoni faluból jött, ők az egész közösség reményeit képviselték. A falu összegyűjtötte nekik a jegyek árát abban bízva, hogy az új világban megtelepedve az ott keresett bérből majd nekik is juttatnak valamit.Ez a remény aztán jeges rémálommá vált azon a végzetes éjszakán.
