A QJÚB előadásaiban Pilinszky, Radnóti, Csoóri és Juhász szövegei mindig nagyon személyes módon szólalnak meg. Mitől tud ma is működni a költészet a színpadon?

A performatív – és minden más - művészet arról szól, hogy a tudatalattival próbálunk valami egyéni vagy közös kapcsolatba lépni. A szavak leggyakrabban csak arra jók, hogy elfedjék a tudatalattit, a szó köztünk és tudatalattink között legtöbbször inkább gát, mint híd.

Persze minden nyelvben más és más a szónak a lehetősége és a hatása. Vannak egészen leegyszerűsödött nyelvek, amelyek akár hússzor kevesebb szóval fejezik ki magukat, mint mi. A magyar nyelv gazdagsága lehetőséget ad arra, hogy szavakkal fejezzen ki szavakon túlinak hitt dimenziókat. Úgyis mondhatnám, hogy a magyar nyelv alkalmas arra, hogy túlmutasson magán és az értelmünkön kívül más érzékeinkre is hatással legyen. Ennek a felismeréséhez, persze, szükség volt arra, hogy a reformkortól kezdve a mai napig olyan erős irodalmi életünk legyen, ami rávilágít erre az ajándékra. Ajándéknak hívom, mert nem lehet másként értelmezni azt, hogy az anyanyelvünkön olvashatjuk József Attilát vagy Pilinszky Jánost, de hála Istennek, naphosszat sorolhatnánk a szerzőket. 

És mindebből következik a válasz a kérdésre. A magyar líra alkalmat ad arra, hogy a zenéhez hasonlóan, szavakon túli párbeszédbe lépjen nem csak az alkotókkal, hanem a nézőkkel is. Tehát az történhet meg velünk, amiért érkeztünk. Ehhez persze olyan befogadói állapotban kell lenni, ahol ez a párbeszéd, ez a találkozás létrejöhet. A nagy találkozásokra nem lehet csak úgy beesni, a nagy találkozásokra készülni kell. József Attilát idézve: „Akadnak olyanok, akik lovon, autón és repülőgépen is gyalog vannak, / én a pacsirták hajnali énekében heverészek, mégis túljutottam a szakadékon. / Igazi lelkünket, akárcsak az ünneplő ruhákat gondosan őrizzük meg, hogy tiszta legyen majd az ünnepekre.”

Ehhez a megérkezéshez, a gondos megőrzéshez, ad szerintem lehetőséget a szöveghez illő zene. Ez persze folyamatosan változik a korral, mert a szöveg változatlan, de az arra reflektáló zene minden alkotóban és minden korban más. Én azt vállaltam, hogy a kalákai példaképek után szabadon, saját érzéseinkre szabjuk ezeknek a szövegeknek a zenei világát. Ezzel persze nem azt akarom üzenni, hogy a vers önmagában már nem működik. Éppen fordítva. Hogy szerintem a mai dalszövegek nem elég erősek, és hatalmas kiaknázatlan terepe lehetne még a magyar líra az alternatív zenei szcéna keresgéléseinek. 

A Beck Zoltánnal közös Kártyajáték című estjükben az improvizáció, a személyes történetek és a spontaneitás különösen fontos szerepet kap. Volt olyan pillanat, amikor önöket is meglepte, milyen mély vagy váratlan irányba vitte el az estét a közönség?

Volt a Kártyajátéknak egy előzménye: Szerettünk volna készíteni egy előadást Mucsi Zoltán ’Kapával’, Grecsó Krisztiánnal és Beck Zolival négyesben – megvolt már a címe is: Barátom, aki voltál. Úgy kezdődött volna, hogy Kapa temetésén vagyunk és nekrológokat mondunk, és Kapa az egyik nekrológnál nem bírja tovább és fölkel a sírból, hogy - Mi ez baromság, ami hadováltok rólam?? Azt hittem, hogy mi barátok voltunk... nem ez a közhelyes, nyálas hülyeség. - Ez volt a kiindulópont és éveken keresztül találkoztunk, hogy továbbfejlesszük a darabot, de aztán valahogy csak nem adta meg magát, annak ellenére, hogy minden találkozó nagyon jól sikerült, komoly, mély beszélgetések alakultak ki. Én bedobtam Zolinak az egyik találkozó után, hogy tulajdonképpen ez a színháznak a lényege, ami itt történik, hogy eljövünk, de nem tudjuk, hogy mi fog történni ma este és minden este úgy búcsúzunk el egymástól, hogy fel vagyunk zaklatva a gondolatoktól és az érzelmektől. Megbeszéltük, hogy mi lenne, ha ezeket a találkozásokat megpróbálnánk színpadra vinni. Még akkor a színészházban laktam, egy 18 nm-es szobában, odajött Zoli – emlékszem, vettem neki egy saját ágyneműt, hogy ne az enyémben aludjon - és pár éjszakán keresztül kerestük a legfontosabb szavakat, kifejezéseket és szóösszetételeket az életünkben.

Ebből lett végül 32 lap, amit néha felfrissítünk, és ezekből húznak a nézők az előadások alatt, kvázi minden este ők szabják meg az előadás menetét, és mi sosem csinálhatjuk egy-egy kártyánál ugyanazt, mint korábban. Tehát minden, ami történik, az akkor egyszer, aznap este történhet csak meg. A játék lényege, hogy megpróbálunk úgy mesélni egymásnak, mintha nem néznének minket többszázan. Így hangozhatnak el olyan történetek és vallomások, amelyeket talán még magunknak sem mondanánk el. És mindeközben persze sokat zenélünk, és nevetünk, mint ahogy ezeken az említett találkozókon is történt. Megbeszéltük, minden előadás arról szól, hogy meg kell lepjük egymást és ez általában meg is szokott történni.

A Nagy László–Szécsi Margit-est egy legendás alkotópár kapcsolatát idézi meg. Rendezőként mi foglalkoztatja leginkább ebben a két életműben és kapcsolatban?

Ahhoz képest, hogy az életünk nagy része a szerelem és annak megtalálása körül forog, meglepően kevés olyan példaképet tud felmutatni a kultúrtörténet, akiket ez ügyben követni lehetne. Akik békességben és szeretetben le tudtak élni egy életet. Az én generációm legfeljebb a nagyszüleink mára már megszépült emlékeit tekinti sorvezetőnek. Fontos feladatunk nekünk alkotóknak, hogy hírt adjunk a békéről, és hírt adjunk a nagy találkozásokról. Szécsi Margit és Nagy László története semmiben sem különbözik Júliától és Rómeótól. Tehát nem csak egy évfordulós emlékezésről van szó, hanem egy hihetetlen érzelmi és intellektuális találkozásról megidézéséről is. 

Szécsi Margit kőműves volt, amikor a halk szavú, de elementáris erejű Nagy László megismeri - egy halsütőnél találkozott a meszes kezű Szécsi Margittal. Nekünk nagyon szép példa, hogy a szocializmus talán legsötétebb időszakában milyen versek és milyen szerelem tud születni közöttük. Ahogy tavalyelőtt foglalkoztunk Radnótival és Gyarmati Fannival, azt vizsgálva, hogy a fasizmus árnyékában hogyan alakult az ő életük, kapcsolatuk, kapcsolataik, úgy ehhez nagyon hasonló gondolati ív mentén épül fel ez az előadás Juhász Anna dramaturgiája mellett csak éppen a szocializmus árnyékában – és azt is megláthatjuk, hogy a két diktatúra tapasztalata a humánum szempontjából tulajdonképpen sok ponton összeér. 

A Hortus Conclusus – A legbelső kert című előadásban ősi, szakrális szövegek találkoznak kortárs zenével és vizualitással. Mi alapján választották ki azokat a szövegeket, amelyek ma is élő módon tudnak megszólalni?

Takács Dorina Дevával és Balla Gergővel, a Platon Karataev frontemberével most már bő két éve dolgozunk ezen az anyagon – életem eddigi leghosszabb munkafolyamata. Az volt a kiindulópontunk, hogy van kb. háromszáz olyan romtemplom a Kárpát-medencében, ahol évente legfeljebb egy liturgikus szertartást tartanak, és mi szeretnénk valamilyen módon párbeszédbe lépni azzal a hittel, amivel ezeket az épületek épültek. Kvázi létrehozni egy 21. századi szertartást. A mi generációnk egyre többet foglalkozik a szakralitás témakörével és szükségességével, de kevés helyszínt és közösséget talál, ahol ezt valóban meg tudja élni. Valójában mi is ezt keressük egymásban és az alkotásban is. A zenei vezető Dóri volt, a szövegeket Gergő állította össze – nagy részük biblikus szöveg, de mind az öt világvallás megtalálható benne, valamint Gergő saját kommentárjai, álomképei és összefűzései -, a rendezésért, látványért és a dramaturgiáért pedig én feleltem. Sok ezer munkaóra van ebben az előadásban – és még így is az elején tartunk egy – remélem – nagyon hosszú útnak.