Kultúrpart


Kidobtuk a tévét, de visszajött

Kidobtuk a tévét, de visszajött

2010. 10. 29. | Alföldi Zoltán

1. Nincs tévém. Évek óta nem nézem. Nincs is mit néznem, mert nincs tévém. Helyette kirándulunk, olvasunk, társasjátékozunk. A családdal, a barátokkal rengeteget vagyunk együtt, beszélgetünk, nevetünk.

2. Nincs tévém. Három éve kidobtam. Minek? A híreket a neten nézem meg, a csajokat is a neten nézem meg, pókerezni is a neten szoktam, ha még élek, amikor hazaesem munka után. Most komolyan, a Barátok köztöt, vagy Liptai sírását nézzem a Frizbiben? Belőlük elég, amennyi a Blikkben van.

3. Nem nézek tévét. Van, de nem nézem, csak a sorozatokat, de azt is DVD-n. A drót penge, a Dr. House-t néha bírom, 24, Lost, stb. Sörrel, chips-szel, meg a barátnőmmel van, hogy hajnali 5-ig 1 teljes évadot is végignyomunk. Kifolyik a szemünk, de végignézzük, mert király. De tévét nem nézek.

4. Rajtuk kívül még nagyon sokan nem néznek tévét, vagy mert nincs is tévéjük, vagy mert nem akarják elszúrni az idejüket. Aztán másnap a munkahelyen, a kávézóban, ebéd közben, az edzőteremben mindig becsúszik egy – csakis egy és véletlen – emlékkép az előző napi tévés kínálatból. Amit nem néztek, csak be volt kapcsolva és látták.

Mi viszont bevallottan tévézünk. Tévénk is van és megszállottan nézzük. Mert csinálni is szeretjük, valamennyire értjük is, hogy hogyan működik és kíváncsiak vagyunk arra, hogy mások hogyan csinálják. Keressük benne a jó ötleteket és az értelmet – ez a ritkább, meg persze keressük benne a kikapcsolódás, a tét nélküli hátradőlés és bambulás lehetőségét – ez a gyakoribb. A furcsa az, hogy nemcsak az előbbi, de utóbbi cél is egyre nehezebben kivitelezhetőnek tűnik.

Az megvan, amikor a budapesti President Hotel-ben Zoltán, a bankfiókból – akinek Emese szerint csak a feje után kell kamatot fizetni – Nikosz álnéven, görög nagykövetnek kiadva magát elcsábítja az Ouzo-nak még a szagától is megroggyanó, szőke, nem túl okos, de céltudatos Rebekát? Vagy Rebeka csábítja el Nikoszt, ki tudja? Mindenesetre kiderül, hogy Nikosz nem is a Magyarországra akkreditált görög nagykövet, a légyott után indul Japánba, ami Rebekának újabb bukta, de barátnőivel hamar túlteszi magát rajta. Mondja is, hogy jujj, meg azt is, hogy ez az én formám jajj, meg olyat is kérdez a recepcióstól, hogy tényleg van-e Nikosznak felesége, de a recepciós nem ad ki titkokat, azt viszont elárulja Rebekának, hogy merre van a wellness, aki ezzel meg is elégszik.

Összesen három nő és nagyon hosszú sóhajok vannak ebben a sorozatban, ami azt a – nyilván hamis – látszatot kelti, hogy a színészeknek a válaszok előtt megsúgják, hogy mi a válasz, amire ők rábólintanak, hogy értik, mielőtt karakterként partnerüknek válaszolnak. Olyan az egész, mint az új, nullamániásnak elkeresztelt Raiffeisen reklám. Három nagyon idétlenül kisminkelt és felöltöztetett nő retro óriáspecsétekkel össze-vissza rohangászva 0-ásokat pecsétel szintén retro terek retro felirataira – pl. ruhatár 200 ft. helyett 0 forint – és közben tényleg nagyon hülyén röhög. Mi pirulunk helyettük is, az ötletgazda kreatív helyett is, mint a színházban, ha érzi az ember, hogy a színész elfelejtette a szövegét.

A lendület magával sodorja a forgatókönyvet, a karakterábrázolást, a rendezést, vagyis az összes titkos összetevőt, és nem is hozza vissza soha többet. A sorozatot a rendező azoknak ajánlja – teljesen komolyan -, akik minőségi szórakozásra vágynak csütörtök esténként. Szerinte mindez lendületes, magas színvonalú vígjáték, amely a mindennapok problémáit boncolgatja. Ez bizonytalanított el minket is, mert amíg ezt nem olvastuk, azt hittük, hogy mindez csak egy rossz vicc.

A Diplomatavadász az egyik sorozat, amit az MTV-től tavaly elvont, majd a Duna Tv-nek adott pénz egy részéből, a Cselényi-korszak nemzettelevíziója gyártani bírt. Azt nem tudjuk, hogy mennyiből, mert az nem derült ki, csak annyi, hogy az annyi nem annyi, legalábbis, amikor a Hungária Közalapítvány fideszes kurátora megbolygatta az ügyet nyár elején, Cselényi professzor rövid határidőn belül közös megegyezéssel – hát persze, hogy azzal – távozott a minőségdíjas televízió elnöki székéből.

A lényeg: a Diplomatavadászok című sorozat látlelet. Megmutatja, hogy lehet viszonylag sok pénzből, szép helyszíneken, nem is a legutolsó vonalbéli színészekkel igazi szemetet összepakolni. Azt is megmutatja, hogy mennyire van összhangban a Duna Tv a saját, sokat hangoztatott hitvallásával. Aztán azt is megmutatja, hogy hol tart a műsorkészítés 2010-ben Magyarországon.

Megmutatja, mennyi új ötlet, formátum, lehetőség, pénz és gondolat van a műsorkészítőkben. Hangsúlyosan és nagyon határozottan: nemcsak a Duna Tv-s műsorkészítőkben!!!!

Persze tulajdonképpen csak az irigység beszél belőlünk. Mert mi szerettük volna a gyártási költségek után megmaradó komoly nyereséget zsebre tenni. Mert mi szeretnénk ilyen sorozatot készíteni, csak persze minket senki sem kér, hív. Mert tulajdonképpen – ha hívnának, pénzünk is lenne – akkor se tudnánk ennek a tizedét se kitalálni, leszervezni, leforgatni, megvágni, dobozba tenni, mert kevesek vagyunk hozzá.


Mindenesetre akár meg nem értett zsenik, akár primitív ösztönlények vagyunk, mostantól minden héten belekötünk a tévésekbe. A legkönnyebb helyről: a partvonalról. Kultúrpart-vonalról. Azért mindig igyekszünk némi kontextust is adni a kötözködésnek, olyat, amit talán kevesen kalkulálnak be. Mert persze a tévé, a média maga a manipuláció, ami nem baj, sőt. Az már nagyobb gond, ha a készítők lépten-nyomon hülyének néznek minket. A legnagyobb probléma viszont az, ha ezt nem is direkt csinálják, hanem rutinból.

Többet nem is vállalhatunk, csak ennyit: a bekiabálásainkkal, ezzel a médiacincálós bloggal jelezzük, hogy fogyasztunk ezerrel, de közben figyelünk is.
tovább
süti beállítások módosítása