Mindenekelőtt nem árt szögezni: a szocializmus sohasem létezett. Ahogyan nem létezett a katolicizmus, a demokrácia vagy a... és sorolhatnám tovább. A szocializmus is egy a valójában még fel sem épített, ki sem próbált és máris elárult vagy elfeledett eszmék, vallások, ideák sorában.
„A kolosszális romok a modern embernek csupán a szemét szúrják. Amint visszatekint a múlt elnyúló völgyébe, ragyogó, de befejezetlen városok perspektíváját látja... Nemcsak azokat a dolgokat hagytuk elvégezetlenül, amelyeket el kellett volna végeznünk, hanem azokat is, amelyeket el akartunk végezni.”
(G. K. Chesterton: Mi a baj a világgal?, 1910, Kairosz, 2004)Nem arról van ugyanis szó, amit manapság oly sokan hangoztatnak, hogy az emberiség különféle eszméket, ideákat próbált volna ki történelme során, majd azokat megunta és/vagy túlhaladta volna; valójában mindet elárulta, elkente, elhazudta még jóval megvalósításuk előtt. Ezt kell tudatosítani magunkban ahhoz, hogy a Nyájas Olvasó maradék naivitását is elveszítse és világosan lássa: a történet szellemi oldala nem más, mint a legkülönbözőbb ideák és utópiák és hitek és remények elárulásának, elcsalásának a (néha nem éppen kulturált) története. A feltehető egyetlen kérdés e tekintetben: miképpen sikerült ezeket az eszméket hazuggá tenni még azelőtt, hogy bármilyen lényegi megállapítást tehettünk volna róluk, gyakorlati működésükről. S ha mindezt tudomásul vesszük, közelebb kerülünk a mai valósághoz is és felismerhetjük, hogy az egykor égbekiáltó bűnök már rég csak lehajtott fejű motyorgásként hatnak, és hogy mindenféle oknyomozás az időben visszafelé izgalmas ugyan, ám a gyökerek oly régiek, hogy aligha elemezhetőek társadalomtudományi vagy szociológiai szemszögből. Ezért minden olyan lépéssel vigyázni kell, amely az egykori gyökerek és a mai vadhajtások párhuzamán alapszik, vagy a kettő között egyenes összefüggést vél felfedezni.
Egy kicsit olyan ez, mint ama maykárolyi cölöptologatók a Winnetouban, a látszólagos határokról kiderül, hogy csupán önkényesen (sokszor nem is éppen jóindulattal) kitűzött karók, amelyeket az ember azért teszeget ide-oda, hogy másokat félrevezessen és önmagát megnyugtassa: lám, átlátom a helyzetet, a történet ettől eddig világos, ok és okozat tiszta és érthető, a gyökerektől egészen a friss rügyekig és a korhadásik előttem a fa születésének, növekedésének és lassú vagy gyors halálának teljes folyamata. Ám csakhamar kiderül, hogy hát nem egészen, hogy a kezdet előbb volt, és még előbb, sőt már azelőtt is, hogy egyáltalán foglalkozott volna bárki az egésszel, és a vég sem ott és úgy kezdődött... Ha ezt tudnánk és tudattatnánk, azonnal tisztább lenne a kép, hiszen kénytelenek lennénk beismerni, hogy minden következtetésünk csak amolyan próbálkozás, jobb esetben önámítás és kegyes csalás, amely rosszabb esetben ön- és közveszélyes megtévesztéssé fajulhat.
Hiszen valójában minden olyan ember cölöptologató, aki valamit megállapítani és közölni szeretne magával és a külvilággal, szavakba öntve az érzéseket és a kusza gondolatokat, folyamatában látva és láttatva az Egész egy általa önkényesen kiragadott részének történetét, és ez rendjén is van így.
Ha elfogadjuk, hogy a politikusok disznók (vigyázat, a disznók ettől még nem lesznek feltétlenül politikusok), hogy csakis a hatalom és a pénz és a gazdagság érdekli őket, és ennek megszerzése ill. megtartása érdekében képesek minden disznóságra, akkor tulajdonképpen kár minden további vizsgálata a mai társadalomnak, legyen az Európa keleti vagy nyugati felén. Érzésem szerint már az első lépéseknél el kell döntenünk, hogy miként járjuk végig az utat: emberként vagy disznóként. Pontosabban: megpróbálunk-e hinni legalább önmagunk és társaink ember-mivoltában, vagy eleve úgy tekintünk a világra (és ezzel önmagunkra is), mint a darwinista fejlődés-láncolat egyik, bár felegyenesedett, de azért nem túl jelentős állomására, amelynek elsődleges feladata a túlélésért folytatott küzdelem: hiszen ennek során gyakorlatilag bármilyen eszköz megengedtetik. Ha pedig ez a helyzet, nincs min csodálkozni és nincs mit elemezni, nincs mit számonkérni és nincs mit elvárni. Sem másoktól, sem magunktól. És akkor mindaz, ami köröttünk és bennünk van, ha nem is jó, de törvényszerű.
Ahány utazó, annyi lépés, ahány ól, annyi disznóság. És jött 1989 és a spontán privatizáció (disznóéknál egyszerűen a gátlástalan lopás és harácsolás), és nem sok természetesebb dolog van annál, minthogy ebben azok jártak jól, akik közelebb voltak a (nem égető) tűzhöz. Ám ha minduntalan a gazdasági bűnöket hangsúlyozzuk és elemezzük, elterelődik a figyelem a magasabb, szellemi kérdésekről és felelősségről, pontosabban azok hiányáról, fokozatos eltüntetéséről. Hiszen már akkor, a „létezett szocializmusban” sem volt szó arról, hogy „disznók közé vetették volna a gyöngyöt”, nem lévén semmiféle gyöngyszem. A gyöngyszemek, mondjuk valamiféle szellemi értékek, már rég nem voltak sehol. Csak a (vagyon)éhes disznók, akik gyöngy helyett makkal álmodtak. Akkor és most is. Makk pedig van elég, csak időben földre kell menteni az éhes álmokat. És aki tovább aludt a kelleténél, az hoppon maradt.
A naiv kívülállót mindig is elárulja az, hogy a disznóólat emberi szemszögből próbálja elemezni. Egyesek azt hangoztatják, hogy a „létezett szocializmus” tehet a világ mai, valóban siralmas állapotáról. S közben nemes egyszerűséggel hallgatnak az érem másik oldaláról. Nevezetesen, hogy a „létezett szocializmus” csupán kisöccse (alázatos rabszolgája) volt a nyugati modernségnek. Hiszen a nyugati világ (az Egyesült Államokkal együtt) előszeretettel támadta a kommunista világot, szellemi és gyakorlati rendszerként egyaránt, ám közben nemes egyszerűséggel hallgatott arról, vajon mit kínál ő maga cserében.
Nos, manapság már tisztán látjuk: a tömegtermelés és a tömegfogyasztás gyakorlatát. Ha így vesszük, ugyanúgy egyfajta uniformizált és szürke világrend felépítésén fáradozik, de a „létezett szocializmusnál” még erősebben és hangsúlyozottabban ideológiamentes háttérrel. A kommunizmus és a szocializmus még odahazudott valami szellemi gyökeret a színtiszta racionális harc mögé, és ez az ideológiai töltet fokozatosan veszett el belőle az évek során, ahogyan nyilvánvalóvá váltak hazugságai. Amit állítok, az nem kevesebb, minthogy a létezett szocializmus legfeljebb azáltal válhatott „utópiagyilkossá”, amennyiben fokozatosan közeledett a liberális-piacgazdaságorientált világ felé, feladva a mögöttes szellemi háttérnek még hazug hangoztatását is, egyben elfogadva a „fejlett világ” kegyetlenül racionális gyarmatosító-térítő irányait és lépéseit. Azt kellene végre kimondani, hogy ebben a mi kis magyar disznóólunkban semmi keresnivalója szellemi-ideológiai értékek számonkérésének, hogy itt minden oldal ugyanazon kotta szerint röfög, ha eljut a vályúig. És akinek kedve van ezen belül rangsort állítania, annak mindezt szem előtt kell tartania. Hagyjuk a szociális hálót, a tradíciókat és egyéb kenetteljes maszlagokat, itt kérem csak és kizárólag hatalomról, vagyonról és demagógiáról van szó.
Csak hát melyik az a gondolkodó ember, akinek ezekután kedve lenne lelkiismeretes elemzéshez, kritikához, sőt jószándékú, jobbító javaslatok kiagyalásához? Hiszen ha csak a gazdaságról, a vagyonról és a hatalomról van szó, ha a szellemi értékek és tájékozódási pontok feledve vannak, akkor elegendő a politológusok és közgazdászok napi elemzése és ellenőrízhetetlen alapokon álló jóslatvilága. De ne legyünk ilyen szigorúak, hagyjuk meg magunknak azt az illúziót, hogy érdemes még szemügyre venni korunk eseményeit, érdemes még kutakodni, hová is jutottunk a rendszerváltásnak nevezett esztendők óta. (Azt csak csöndben jegyzem meg, hogy legnagyobb sajnálatomra majd minden kutakodásból hiányzik a humor és az ezzel járó könnyedség, ami az egész mai magyar valóságsóra jellemző, esszéistákra és politológusokra egyaránt, és amely tovább rontja az amúgyis görcsös és mosolytalan önelemzések esélyeit.)
A magyarországi politikai közállapotokban nem az a különleges, amit az egykori pártállam 1989-ben és utána véghezvitt: ez kisebb-nagyobb eltérésekkel azonos módon történt a szomszédos országokban is. A tőke és a velejáró hatalom gátlástalan átmentése nem országspecifikus, az egykori pártállam képviselői mindenütt azonos recept alapján próbálták „menteni a menthetőt”, több-kevesebb sikerrel. Az utódpártok meggazdagodása, a szabadrablás és minden ezzel járó mocsok térségspecifikus, sőt ennél is több: egy adott helyzetben és korban (XX. század), az erkölcsök ilyetén züllöttsége mellett akár természetesnek is nevezhető folyamat.
Magyarország tehát inkább abban a tekintetben jelent fura színfoltot a jelenlegi Európában, hogy a jobb- és baloldaliság látszata mögötti uniformizált törekvések mellett létrejött az ország valódi kettéosztottsága a két pszeudo-irányzat mentén, ami sem Csehországban, sem más, újdonsült EU-tagállamban nem tapasztalható ilyen mértékben. A többi ország polgárai már tudják, hogy a pártok és programjaik nem szellemi irányzatok, de még csak nem is valós gyakorlati különbségek mentén választhatók el egymástól, mivel csupán afféle stílusgyakorlatok, variációk ugyanazon témára. Ez is része a cirkusznak, amit szabadságnak és demokráciának neveznek, de semmi több. A porondon egymásnak ugrik a két bohóc, de amikor nem látják őket a nézők, barátságos mosollyal osztják el az aznapi bevételt. Magyarországon viszont a lakosság, sőt egyre inkább a politikusok is abban a hiszemben élnek, hogy a választások valóban egyfajta válaszutat jelenthetnek az ország további sorsát illetően. (Ami egyébként valóban kívánatos lenne, de sajnos, nem így van.) Ez akkor lenne igaz, ha az ún. „jobboldal” valóban képviselne valamilyen értékrendet, ha valóban egyfajta hagyomány megőrzésén ill. visszahozatalán fáradozna, vagy ha a baloldal valóban szociális biztonságra stb. törekedne. Erről azonban szó sincs. A lényeg, hogy semmi sem az, aminek hívja magát, sőt már annak sem akar látszani...
Nézzük csak, mit ír Molnár Tamás az általa hagyományosnak tekintett jobb- és baloldalról: „... a baloldal mindig érzi, hogy a forradalom küszöbén áll, főként a krízisidőkben. Ha nincs krízis, kreál egyet, ha nincs osztályharc, támaszt egyet a családon vagy az iskolán belül. Erre a jobboldal képtelen: kedvelt állapota a rend, a hierarchikus gondolat, a csendes reform, a hosszú lejáratú immobilitás. Ilyen formán nem vesz tudomást a közelgő viharról, nem mozgósít...” (A jobb és a bal, Kairosz, 2004)
Aligha kell mindehhez kommentár. A mai pszeudo-baloldalnak esze ágában sincs forradalmakat csinálni vagy az emberek egyenlőségét, biztonságát támogató intézkedéseket hozni, a másik oldal viszont, mivel kilökték a hatalomból és emiatt kétségbeesett és azóta sem hisz senkinek és semminek (addig is csak magának hitt), megpróbál olyan eszközökhöz nyúlni, ami lényétől idegen, és ami csak ideig-óráig vezet eredményre, akkor is a szélsőségek kétes és hosszútávon tarthatatlan felhozatalával. És ha mindehhez hozzászámítjuk a magyar „jobboldal” Vezérének és Pártjának pályafutását, aligha kell hangsúlyoznunk, hogy a kettéosztás mögött nem valamiféle hagyomány vagy ideológiai megggyőződés áll, pusztán az „okos” helyzetfelismerés és a hatalomvágy, a koncosztásból kimaradt fél felháborodott és kétségbeesett próbálkozása arra, hogy visszakerüljön a hatalomba, Makk-ország álomvilágába. Ha pedig ez sikerül, ugyanúgy kénytelen lesz majd követni az EU és a globalizált világ által megszabott utat, ugyanúgy szervilisen végrehajtja majd a gyarmatosítók utasításait, legfeljebb a szóhasználat és a kommentár lesz eltérő.
Az EU felé törtetve olyanok voltunk, mint az eminens diákok, egymást félrelökve versengtünk a tanítóbácsi dícséretéért, és egy-egy jó szóért képesek voltunk leköpni a másikat. Ez volt Közép-Európa egyik legszégyenteljesebb korszaka, az önbecsülés és a szolidaritás utolsó szikráinak eltaposása. De legalább az egyes országokon belül egység volt... Most olyanok vagyunk, mint az újoncok a seregnél: zokszóval vagy anélkül, de kénytelenek vagyunk elviselni az „öregek” minden szivatását, különben sötétzárka és ételmegvonás lesz a büntetésünk. S ha majd eltelik néhány esztendő vagy évtized, esetleg mi szivathatjuk az újoncokat, persze csak abban a mértékben, amilyenben a generálisok és hadvezérek ezt nekünk lehetővé teszik.
Ez van, ezt kell (persze nem lehet) szeretni (elfogadni). Tudják ezt már Csehországban és a térség egyéb helyein, és valahol tudjuk ezt mi, magyarok is, csakhogy nálunk a helyzet annyival rosszabb, amennyiben a választópolgárok még mindig komolyan veszik és elhiszik további alternatívák lehetőségét... Mert ilyenekkel kecsegtetnek minket felelőtlenül, pedig nem árt tudni, hogy az egész mögött csak és kizárólag a hatalomért folytatott versengés áll, vagy ha valaki mégis komolyan gondolna valamit, akkor érvénybe lép a következő szabály, amint azt Molnár Tamás írja: „A mi időnkben, a mi civilizációnkban a hagyomány nem tud szembeszállni a modernséggel.” (i.m. 154.o.)
A Molnár Tamás által is említett „modernség” elsősorban a fogyasztói társadalom esztelen térhódítását jelenti világszerte, az élet minden területén: elsősorban a gazdaságban, de ugyanígy a nevelésben, az oktatásban vagy akár a családokon belül. „Szellemi” alapja pedig a liberalizmusnak nevezett eszmétlenség. Ez ellen lehet kifogásokat emelni, kritizálni, ám a modern világban az ilyen ellenállás is egyfajta gépies és megszokott dologgá válik, ami „benne van a pakliban”, de gyakorlatilag semmiféle eredménnyel nem jár. Vannak persze sokan, akiknek nem tetszik ez az út, de a globális úthenger tökéletesen dolgozik, és aki eléfekszik vagy eléáll, azon menthetetlenül átgázol, mintha ott se lenne. Ezért aztán nem lehet csodálkozni azon, hogy inkább a sofőrülésbe kívánkozik mindenki, félretéve maradék fenntartását is. A modern ember szívesen fogadja el a fogyasztói társadalom szabályait annak érdekében, hogy ne lógjon ki a sorból: jobb a tömött hűtőpultok előtt sétálni hétvégenként a családdal, mint egy fűtetlen szobában fagyoskodva világmegváltó eszméken töprengeni. Sajnos, így él ma az ember a „fejlett világ” tájain, és csak kevesek lázadoznak e gépsors ellen. Ezen kevesek viszont elég bölcsek ahhoz, hogy tudják: a politikának és szereplőinek eszük ágában sincs a dolgokon változtatni.
Ez tehát a röviden felvázolható háttér. Hogy Magyarország mégis látszólag különleges helyzetben van, azt a jelenlegi kettéosztottságnak köszönhetjük. Egy cseh nem veszne össze a kocsmai szomszédjával azon, hogy melyik párt híve: két sörözés között elmegy szavazni, leadja voksát, aztán koccintgat tovább azokkal, akik ugyanígy tettek, csak egy másik számot karikáztak be a cédulán. Ők tudják, amit Magyarországon még (már) nem: hogy a lényeg nem a politikának nevezett disznóólban zajlik, hanem az emberi érintkezésekben. Az „Oszd meg és uralkodj!” ósdi elvét Magyarországon ma az „Oszd meg, hogy uralkodhass!” ugyancsak modern-idegen elve helyettesíti, ezért van még mindig a két tábor, a folytonos Igen és Nem, ezért lehetséges, hogy az ellentétek nem simulnak el a választásokat követően, hanem kisebb-nagyobb intenzitással mindvégig jelen vannak a köz-, sőt a magánéletben is! Lehetne persze ez is egyfajta út, ha nem tudnánk, hogy valójában csak kisstílű és napi érdekekről van szó, nem pedig valódi különbözőségről! Hogy az egyik oldalon egy, a liberális elveket szervilisen és maradéktalanul követő, a hagyományokat el nem ismerő tábor van, a másikon pedig egy, a hagyományokra gépiesen hivatkozó, ideológia és eszmerendszer nélküli, sértett csapat, amely tudja, hogy az általa hangoztatott elvek felett már eljárt az idő (hogy sajnos vagy sem, az most egészen más kérdés), de a hatalom meg- ill. visszaszerzéséért képes lenne bármire. Ezzel a háttérrel pedig aligha hihető a jobbító szándék. A politika tehát olyan marad, amilyen, és ezen nem változtatnak hangzatos jelszavak, jóllehet ideig-óráig alkalmasak lehetnek a jóhiszemű közönség megnyerésére. Hiszen ha kevesek is, de azért vannak még, akik nem a több pénztől, hanem a szellemi értékektől várják a változást. Ahogyan Molnár Tamás egy más generáció csodálatraméltó naivitásával írja: „A politika rendbetételének politika feletti forrásokból kell kiindulnia, nevezetesen a transzcendens zóna rendbe hozásából és annak az emberi értelem általi megragadásából”. Ezzel nem tudok vitába szállni, sőt – azt azonban aligha kell bizonygatnom a Nyájas Olvasó előtt, hogy erre egyik magyarországi tábor vezetői sem törekszik...
A hagyományok világának megszűnése az új, hagyomány nélküli hagyománynak, ha úgy tetszik, anti-utópiának köszönhető mindenekelőtt. Ezért is volt Amerika és a Nyugat számára oly zavaró a „keleti blokk” létezése és a „világforradalom” eszméje, mint a szellemi töltéssel legalábbis látszatra átitatott utópiák egyik utolsó fejezete. Hiszen ha lépésről-lépésre végigkövetjük a dolgot, egyre tisztább lesz a kép. Először is: a fogyasztói társadalom (és a már említett velejárói ill. működtetői) utópia a javából. Minden jellegzetessége abszurdnak tűnhetett egykoron, mégis megvoltak a gyökerei a mindenkori állapotokban. Éppencsak azelőtt máson volt a hangsúly. Azelőtt a tárgyak világa kevésbé volt fontos a lelkek világánál. Ma már ott tartunk, hogy a tárgy létezik csak, a lélek nem. Az emberiséget mindig vonzotta a vagyon, a gyűjtés, de hogy ez legyen létének alfája és omegája, az nem volt átalánosnak mondható. És hogy az élet egyetlen célja az anyagi világ és az abban való elmerülés legyen, nos, ezt azért sokan kikérték volna maguknak.
Szégyenletes, de mégiscsak utópia. De azt nem állíthatjuk, hogy egy ilyen utópia megvalósítása nem volt ott mindig a levegőben (na jó, a föld mélyében). Hiszen az anyagi világ, az anyagiasság, a gazdagság és a gazdaság fontossága gyakran előtérbe került, éppencsak általában nem ismerték el mindenek felett álló, vezető szerepét. De azért lassan, de biztosan háttérbe szorultak a mítoszok, terjeszkedett a tudomány, aztán jött az ész forradalma, és szép fokozatosan alakulgatott egy új korszak. Közben meghalt Isten, a templom helyett a bankok lettek zarándokhellyé, és már nem volt elég néhány tárgy körülöttünk ahhoz, hogy teljesnek érezzük az életet. Azelőtt az ember legfeljebb a szomszéd füvét irigyelte, ma már el se néz a szomszédig, elég, ha bekapcsolja a tévét vagy kinyitja postaládáját és ölébe kapja a katalógushegyet ahhoz, hogy lássa: milyennek kell lennie az igazi fűnek. Az a zöld és az a fű persze valójában nem is létezik, de ez mindegy most már: a virtualitás fontosabb lett a valóságnál.
Fölösleges ezt tovább ragozni, kár bosszankodnunk: ez van. Szinte észre sem vettük, és győzött felettünk az anyagi világ. Azért alkottam, hogy testében is szellemivé legyen, s lám, szellemében is anyaggá változott. Vagy így valahogy. Amikor térségünk a „kommunizmus” és a „szocializmus” különféle arcaival bajlódott, már éreztették velünk, hogy „odaát” valami egészen más van, valami mesés, igen, valami utopisztikus. A „létezett szocializmus” esztendeiben aztán már többet láthattunk belőle, és ekkor jelentek meg az első figyelmeztetések: azért ott sem minden fenékig tejfel (dehogynem...)! És mire hipp-hopp véget ért a mi kis szenvedésünk (meglehetősen tisztázatlan folyamatok következményeként, ami ugyancsak megérne egy kis cölöptologatást), pezsgőt bontottunk és irány Eldorádó!
És nem akartuk meghallani, hogy ott sem minden Örömóda, meglátni, hogy az egység mögött több a kétség, felismerni, hogy ezért talán nem érdemes mindent feladnunk. Václav Havel az Egyesült Államok kongresszusa előtt mondott első beszédében még megemlítette, hogy mindkét fél tanulhat a másiktól: mi, közép-európaiak szervezettséget és gyakorlatiasságot, azok meg hitet és valamiféle reményt a szellem erejében. Nos, nagyon hamar feladtuk ezt az alighogy elsuttogott s máris kinevetett és elfeledett gondolatot. Lehet, hogy furán hangzik, de ha van valami kijelölhető pont, ahol elvesztek bizonyos álmaink, az nem a „létezett szocializmus” nyomorúságos időszaka volt, hanem azok az évek, vagy talán csak hónapok, amikor mi, közép-európaiak a vasfüggönyön átlátva nem vettük vagy nem akartuk észrevenni azt, ami vár ránk. Vagy nagyon is jól láttuk és úgy döntöttünk, le a szellemmel és a lélekkel, éljen az anyag és a tárgyak imádata! De ez rendjén is van így: a modern ember tudja, hogy szellemi dolgokból csak viszály és megosztottság lesz, míg az anyagi dolgok legfeljebb irigységet szülnek, és a fogyasztói társadalom célja ennek megszüntetése azáltal, hogy mindenki számára láthatóvá (vigyázat, nem elérhetővé!) teszi a célt, a (legalábbis virtuális) Általános Anyagi Jólétet.
A fogyasztói társadalom ugyanis olyan alapokon áll, amelyet csak a fanyalgók nem hajlandók hagyományként elismerni: a szellemi tartalomtól megfosztott, anyagiakkal úgy-ahogy ellátott, gépiesen élő ember szerény, de nehezen megingatható boldogságán. Amolyan orwelli-gilliami világ ez, reklámokkal és örök Karácsonnyal, mindig bekapcsolt tévékkel és valódi érték nélküli, havonta lecserélendő használati tárgyakkal. Szánalmas, de működik, igen, végre működik egy földrementett utópia, amely nem tagadja meg eredeti elképzeléseit, amely pont annyi, amennyinek mondja magát, és amely addig fogyaszt minket, ameddig csak el nem tűnik belőlünk minden emberi, vagy fel nem ébredünk.
Ez utóbbira azonban kevés az esély, egyrészt mert álmainkra jól vigyáznak, másrészt mert szívesen hagyjuk ringatni magunkat. Erre valók az olyan altatószerek, mint Szabadság, Demokrácia, Piacgazdaság, Liberalizmus. Megannyi tartalmát vesztett szó, szellem-hulladék, amely azonban tökéletesen hat a hőbörgőkre, akik netán még mindig gondolati, netalántán filozófiai hátteret reklamálnának (vallásosat már senki sem akar igazán). Hiszen ki ne akarna szabad lenni? Ki szeretne diktatúrában élni? És ki szeretné, ha beleszólnának gyermekei nevelésébe holmi szadista tanárok intőkkel, buktatásokkal? A lényeg, hogy minden fogalom elmosódott legyen, minden szellemi tartalom megfoghatatlanná váljon és ezáltal elriassza a hétköznapi halandókat, akik immár valóban csak szemüknek és kezüknek hisznek (Hiába Dusán-Zorán figyelmeztetése, „sose higgyetek a szemeteknek”...), és akik számára a nem-virtuális valóságból csak a kézzelfogható dolgok léteznek (ld. tárgy és lélek).
És egyre nagyobb az esélye annak, hogy ezt az utópiát – természetesen az emberiség legsajátabb érdekeit szem előtt tartva – kiterjeszthetik az összes földrészre. De hát mi más célja is lehetne a fogyasztói társadalom csodálatos igéje hirdetőinek? A globális gyarmatosításnak valójában ez az egyetlen lehetősége maradt, miután az „elvont” eszmékből elege lett mindenkinek, termelőnek és fogyasztónak egyaránt. Marad tehát a fogyasztás és az ezzel összekapcsolt steril információhalmazok özöne.
Csak néhány olyan akadékoskodó (legtöbbször vallási vagy szellemi alapokon álló) csoport van még, mint elsősorban az iszlám országok, de ezeket a terrorizmus elleni harc meséjével és az ebből magyarázott háborúkkal és embargókkal alighanem sikerül ártalmatlanná tenni. Persze sok vér kell folyjon emiatt, de a jólét és a demokrácia mindent megér, úgy-e bár. Kína már behódolt a tömegtermelésnek- és fogyasztásnak, Japán is, Ausztrália sohasem volt kivétel. Dél-Amerika még kérdéses lehet, de aligha fog majd ellenállni, ha rá kerül a sor: a korrupció virágzása legalábbis ezt jelzi. Ott van még Kuba és az utolsó mohikán, Fidel Castro, de itt elég kivárni a Vezér halálát, amely demokráciákban és diktatúrákban egyaránt elérkezik. Afrika pedig igazán nem veszélyes: igaz, ma még milliónyian halnak éhen és sok az elégedetlenkedő, de máris sikerült majd mindenkivel elhitetni, hogy az egész csak pénz és élelem kérdése, hogy a boldogság ennyin múlik csupán. Tegyük hozzá, hogy azért bizonyos idő kérdése is, hiszen csak akkor faragnak le majd a fegyverkezési költségekből néhány százalékot (és fordítják etetésre), ha szükségük lesz új gyarmatra és ezzel olcsó munkaerőpiacra. Ezt jelenleg részben mi, részben a baltikum és az orosz utódállamok teljesítik be, addig áhítozzanak még egy ideig Afrikában, miképpen mi tettük azt egykoron. Az lesz majd a teljes győzelem, VI. Bush akkor joggal avatja magát az emberi szabadságjogok bajnokává.
Bizony, az utópiák megvalósítása mindig nemes küzdelem, de csak kevésszer jár sikerrel. Az „ember jobbítása” szándéka pedig mindaddig elbukott, amíg azt valamiféle magasztos eszme nevében próbálták megvalósítani. Ha mindenütt győz a fogyasztói társadalom, a liberalizmus, a piacgazdaság, szóval ha teljes lesz a globalizáció és elhullik minden férgese, akkor elmondhatják eme utópia megvalósítói, hogy az egész Földre kiterjedően megtalálták a LEGKISEBB KÖZÖS NEVEZŐT. Sokáig keresték, holott mindig itt volt a lábunk alatt: de amíg a múltban mindúntalan eszméken és filozófiákon és vallásokon töprengtek a hatalmasok, most végre rájöttek, hogy mi kell a darwinizált emberiségnek. És erre már könnyedén sikerülhet felépíteni a Szép Új Világot, amely valójában az egyetlen megvalósult utópia lehet az emberiség történetében... Csak semmi szellem, elvégre fogyasztók vagyunk...
Azelőtt nemcsak a tettekért, de még a gondolatokért is bűnhődni kellett. Most itt van végre a Legkisebb Közös Nevező, amely nem ismer se bűnt, se bűnhődést. Ez hát a helyzet ma, és erről mi, közép-európaiak is tehetünk. Ám ehhez felesleges balra vagy jobbra nézegetni, a múltba révedni vagy a jövő irányába mutogatni, mert ez az egész itt van körös-körül, mert ez maga a JELEN...
