Ha létezne folyamatos fejlődés, ha az evolúció minden kétség nélkül igazolható tény lenne, a világ szerintem előbb-utóbb elunná magát. Szó se róla, mintha valóban lenne valamilyen irány, valahonnan valahová (valamiből valamibe), de ez aligha vigasz a számunkra.
A ’fejlődés’ jelenlegi foka, a fogyasztói társadalom ugyanis minden eleddigi világok legunalmasabbika, és az is kétségtelen, hogy ez az unalom kezdi meghatározni mindennapjainkat és ünnepeinket egyaránt. Ha ez a fejlődés, ha ez az irány, netán valaminő célféleség, köszönöm, keresek inkább valami mást.Manapság szeretjük azt hinni, hogy mindent készen, de legalábbis félkészen kapunk: az ételeket, a szerelmeket, a holnapokat – végül még önmagunkat is. Lényeg, hogy hagyjanak minket fejlődni, fogyasztani, emészteni, és hogy ez az állapot fenntartható legyen. Így abba az illúzióba ringathatjuk magunkat, hogy nem érhet különösebb meglepetés, hogy egyszerűen csak azt kapjuk, amit elterveztünk, pontosabban elterveztek helyettünk, amit már kipróbáltak másokon, és amit mi is kipróbálhatunk önmagunkon, egymáson. Csak semmi transzcendencia, elvégre fogyasztók vagyunk!
Ha ez a fejlődés, nos, akkor ez a fajta ’evolúció’ valóban fenntartható. Látszatra legalábbis – mint ahogyan ez a létforma is csak látszat, káprázat, maya.
Az az érzésem, hogy a fenntartható fejlődés manapság meglehetősen felkapott ’tudományos’ eszméjének semmi, de semmi köze sincsen az igazi realitáshoz, a lét lényegéhez: csupán egy a sok mai kenyőcs, recept közül, amelyek a lényeg helyett csak a látszatot érintik, gyógyítgatják – ha egyáltalán. Mint ahogyan – ha már evolúció – efelé tart egész életünk. Látszatvilág, látszatfejlődés, látszatlét, látszatgyógymódok. Bizony, benne vagyunk, nyakig. A pácban. (Persze lehet, hogy ez is csak látszat...)
Én nem kedvelem az előre megírt és elképzelt fejlődésrecepteket. Sterilek, kiszámítottak, éppen ezért legtöbször csődöt mondanak. Elég egy váratlan meglepetés (az ilyen steril, laboratóriumi receptek esetekben ezzel biztosan lehet számolni), egy apró homokszem a gépezetben, és máris felborul az ember által eltervezett fejlődési rend. Mert a fogyasztói társadalom szép új világát a steril(izált) és tartósítószerezett rendszer feltételeire építették, és szabályai azonnal érvényüket veszítik, amint a legkisebb váratlan esemény (hivatalosan hiba) közbejön. De éppen ez a jó az egészben: ilyenkor kezdődik csak az igazi gasztronómia, az igazi szerelem, az igazi holnap! Ekkor leszünk csak igazán részesei annak a játéknak, amelyből viszont valóban kár lenne kimaradni, mert ekkor tesszük meg az első lépést a valódi lét irányába!
Szerintem az emberiség és az egyes emberek holnapja esély, fehér lap, amelyre kár terveket írni, legalábbis a bizonyosság tudatában – és éppen ez a szép a létben. A teleírt lapok gyanúsak, minél készebbek, annál inkább. Elég lenne csak vázlatokat készíteni, egy-egy színt, egy vonalat, egy hangsort, egy haikut. Csak úgy, minden tervtől függetlenül. Hátha éppen ebből lesz valami. Vagy lehet, hogy még ez is sok – lehet, hogy a legjobb fehéren hagyni ezeket a lapokat, és várni – mit hoz a holnap. Valahogy így csinálják a keletiek. Minél kevesebb, annál több. Minél kevesebb a tett káprázata, annál több a valódi lét. Ha már a világ körülöttünk olyan, amilyen, és nem szereti az improvizációt, a hirtelen támadt ötleteket, a homokszemeket, legalább a mi életünkben legyen esélye a meglepetéseknek. És ha így működik, egy a lényeg – ne próbáljuk meg folytatni, fenntartani, istenments fejleszteni a dolgot. Csak csináljuk tovább, mintha mi sem történt volna. Hátha ezzel is előbbre megy a világ...