Néhány hónapja kezembe nyomták a Színház- és Filmművészeti Egyetemen (nekünk már főiskola marad örökre) felvételim első rostatesztjét: 1990-ben az akkori Nemzeti Színház Kaukázusi krétakör előadásáról írtam elemzést. Az egész utolsó bekezdést neked szenteltem, energiáidat, gondolatközvetítő képességedet, bődületes erődet, jelenlétedet méltattam, összevetettem az Elveszett paradicsombeli alakításoddal, és arra vetemedtem, hogy örömömet fejezzem ki, hogy végre egy neked való szerepet kaptál a Nemzetitől.
Fotók: Gerzsenyi Bea
Elgondolkodtam azon, hogy – bár most is örömmel emlékszem Béres Ilonára, Kubik Annára, Bubik Istvánra az előadásból – vajon mért rólad írtam akkor annyit?
Nos, felteszem nem azért, hogy majdnem húsz év elteltével, ezzel kezdhessem születésnapi levelem. Nem is azért, ha nincs is messze az igazságtól, mert generációm férfi idolja, hőse, mindannyiunk nagy, közös, beteljesült szerelme, példaképe, vetélytársa voltál. Talán inkább azért, mert egyike vagy azoknak az emblematikus alakoknak, akik gondolkodásukkal, személyiségükkel, művészi véleményükkel formáltátok a körülöttünk lévő világot, kalapáltátok világnézetünket, kupáltátok ízlésünket.
Néhány alkotótársaddal (Jancsó Miklós, Bódy Gábor, Zsámbéki Gábor, Székely Gábor…) együtt szellemi szabadegyetemet nyitottatok, mindannyian oda jártunk.
A diplomát még a rendszerváltás előtt megkaptuk, s hogy most mennyit ér a piacon, azt csak papírra nem illő hasonlatokkal tudnám érzékeltetni. De ez nem is a ti, és nem is a mi hibánk.
Boldog az a kor, ahol a film és színházművészetnek ilyen egyértelmű hatása, nevelő és ihlető ereje, és bocsánat, nem akarok szitkozódni, de morálja van. Boldog vagyok, hogy ilyen korban nőhettem fel. Most a szabadság nevű káosz idejét éljük, és nem tudom, hogy tudnék eligazodni nélkületek. Jobban mondva eligazodni nem tudok, nem is lehet, sok mindent nem értek, amit megértek, az elborzaszt, de van hová menekülni, van vésztartalék, amivel tán kihúzhatjuk a háborús éveket.
A teljesség igénye, idő és fontossági sorrend nélkül néhány részlet a tananyagból: Szerelmem, Elektra, 141 perc…, Az ötödik pecsét, Egy erkölcsös éjszaka, Amerikai anzix, 80 huszár, Nárcisz és Psyché, Hajnali háztetők, Danton halála, A konyha, A manó, Coriolanus, Menekülés, Mizantróp…
A Menekülést háromszor, a Coriolanust ötször láttam. Pofátlan versenyt hirdettünk Balkay Géza és teközted. Végül döntetlen lett.
1981-ben gimnáziumi osztálykiránduláson voltunk Győrben, és ott körbevezettek bennünket az ország akkor legkorszerűbb színházépületében. A színpadon egy különös, addig soha nem látott díszlet állt, egy képzőművészeti objektum, a nézőtérről lehetett felfedezni az erős víziót, az emberi agy tekervényeit, meghökkentő anyaghasználattal – sokféle műanyag, s tán futófények utakat, barlangokat és domborulatokat rajzoltak ki. Barátod, Bachman Gábor tervezte (a vizuális mesterkurzus oktatója), Bódy Gábor Hamlet előadásához. Aznap nem játszották, sose láttam. (A filmet se, nem tudom miért hiányoztam arról az óráról, de hamarosan bepótolom, ígérem.) Erre a térre mégis emlékszem. Meg arra, milyen megilletődötten járkáltunk a színpadon: meg voltunk indulva pusztán attól a gondolattól, hogy te is ott járkálsz esténként. Hogy tán a lábad nyomán lépkedünk.
Tizenhét évesen azt sem tudtam, hogy színházrendező leszek, és azt végképp nem sejthettem, hogy találkozni fogok veled.
Amikor a főiskolára írtam a felvételi dolgozatot, akkor is csak azt tudtam, hogy van mit keresnem ott, s ha nem is leszek színházi rendező, Székely Gábortól tanulni akarok. 1994-ben megalakult az Új Színház, Székely vezetésével. Osztálytársammal, Hargitai Ivánnal olyan kivételes helyzetben kezdhettük el a pályánkat, ami keveseknek adatik meg. Teljes egyenjogúsággal részt vehettünk a társulat és a műsorterv kialakításában, egy új színház első lépéseiben, a közös gondolkodás lehetőségének megteremtésében. Fontos, jelentős színészektől tanulhattunk éveken át. Rengeteget. Nem, ez már nem szabadegyetem volt, hanem mesteriskola a szakmából.
Olyan erős személyiségek álltak ifjonti hevünk, tapasztalatlanságunk és mondani akarásunk mellé, mint Holl István, Csomós Mari, Lázár Kati, Sinkó László, Takács Kati, Udvaros Dorottya és te, is, Cserhalmi György.
Az évadnyitón mentem oda hozzád bemutatkozni, azt hiszem, nemrég érkeztél haza önkéntes amerikai száműzetésedből. Napbarnított voltál, szelíd és szerény. Nem sejttettél semmit abból a duhaj, lázadó, nonkonform személyiségből, aki a hetvenes évek végétől nagyobb hatással volt ránk, mint a Hair vagy a Rolling Stones. Pedig az sem volt elenyésző.
Ott állt előttem Cammille, Coriolanus, Alceste, Nárcisz, Hamlet… hát igen. Néhány embernek megadatik, hogy egyszerre legyen rátarti forradalmár, bölcs filozófus, halált megvető akrobata, földművelő, arisztokrata, gőgös és szorongó értelmiségi, önsorsrontó, szellemi erőtől duzzadó vezérürü, kékkúti remete és gyermek, akinek huncut és kaján fények villannak szemében, de rögtön lesüti, ha turpisságon kapják. Ritka adomány, még ha nem is könnyű együtt élni vele. Ráadásul hatvan évet. (Uramfia, mondaná Kárpáti Péter barátunk.)
Ez mind te vagy, és ezt mind képviseli a színészeted is. Ha színészet ez egyáltalán, és nem csak maga a bonyolult, ellentmondásos, gazdag és érvényes ember. Aki, ha már úgy adódott, megtanulta a szakmáját is.
Egyszer – egy átvirrasztott, ivós éjszaka után – nem jöttél Figaro próbára. Megkérdezte az Új Színház büfése, hogy nem nehéz-e veled dolgozni. Gyorsan tudtam válaszolni. Nem. Az a három alkalom megéri, még jóval több is megérné, azokat a próbákat, azt az időt, amikor ott vagy, és együtt lehet veled gondolkodni.
Ahogy a fiatal színészeknek is sokszor mondtam, hogy nem elég a mulatozást eltanulni. Inkább abban hasonlítsanak rátok, idősebbekre, ahogy ott vagytok egy órával a próba és másféllel az előadás előtt, hogy amikor a munka elkezdődik, teljes ünnepi pompában, szellemi és lelki készültséggel, szándékokkal tele, nyitottsággal és kíváncsisággal várjátok, hogy megtörténjen valami, amivel aznap megint egy kicsit megérthetünk és megfogalmazhatunk a világból.
Aztán a politika szeszélyes és ostoba vihara kihúzta a lábunk alól a talajt. Ocsmány módon leváltották Székely Gábort. A rendszerváltás után ez egyike volt az első, értéket és szakmaiságot nem ismerő politikai döntéseknek. Azóta úgy megszoktuk ezeket, mint a szennyezett csapvizet.
Végtére is szerencsésnek mondhatjuk magunkat. Nemcsak azért, mert legalább ez a négy év megtörtént velünk, hanem mert illúzióink és reményeink már jókor szertefoszlottak. Ahogy mi „nem váltottuk be a hozzánk fűzött reményeit” néhány kultúráért felelős előembernek, hát mondhatom a rendszerváltó, hősi fiúk sem váltották be a mieinket.
(Szakmánkból később sokan részvéttel adóztak.)
A Koldusoperát próbáltuk éppen akkor, éppen tíz éve. Kerestük a válaszokat Brecht kérdéseire (Lássuk, van-e még morál a világon?), és ezek a kérdések élethelyzetünk jelenidejű kérdései voltak. Fájdalmas, felkavaró, de megtisztító szellemi élmény. Érvényes megszólalás lehetősége a morál hiányáról.
A te Penge Mackie-d depressziós volt és kiábrándult, még a nőktől is megcsömörlött, halkszavú, nem értette a körülötte lévő világot, szinte siettette végzetét. A morál fintoraként stílusos gazembersége értéket jelentett egy nála is jóval értéktelenebb világban. Furcsa rendet a káoszban. Az előadás végén torkod szakadtából üvöltöttél, hogy nem akarsz kegyelmet. Utána elénekeltétek a Második Koldusfinálét: S a nagy szabadság így lett totális, hogy csak kinyírtuk végül a morált is. És Holl Csöge hangja hasított a semmibe:
Hogyan él az ember?
Például én úgy éltem, hogy elpazaroltam tíz évet nélküled. Ez az én felelősségem. Nem fog többé előfordulni.
Holott állandóan keresem a helyzeteket, hogy újra dolgozhassak a számomra fontos emberekkel, mégse sikerül mindig. Tavaly nyáron találkozhattunk végre, csináltunk egy egyszerű, emberekről, szerelemről, hiúságról, elengedett pillanatról szóló, mulattató előadást, a Mirandolinát. A különös véletlen úgy hozta, hogy Tóth Ildi, Magyar Attila, Mihályfi Balázs és Schlanger András is az Új Színház akkori társulatához tartoztak.
A fogadósnő címen, a Vidám Színpadon játsszuk, nem tudom meddig. Szeretném ha sok fiatalember, aki nem is biztos, hogy látott téged színpadon, megnézné.
Dühítően keveset játszol (úgy tűnik azok is pazarolnak, akik nálam jobb helyzetekben vannak), utóbbi években – többnyire külföldön – készített filmjeidet nem vetítik Magyarországon. Nem tudom mért vagyok telhetetlen, hiszen amikor 2003-ban Európa Életműdíjat kaptál, az újságok is alig írták meg.
A munkát ott folytattuk, ahol abbahagytuk. Persze változtunk, te is, én is, mindannyian. Mégis van közös alap, közös nyelv, közös gondolkodás. Ezt nem lehet elvenni tőlünk.
Megint sokat tanultam: változó önismeretről, nem szunnyadó kíváncsiságról, szellemi frissességről, és arról, hogy ha sikerül megszabadulni felesleges ambícióinktól és hiúságunktól, akkor hogyan érhet bölcsességgé a rengeteg tudás és tapasztalat.
Hogyan él az ember?
Gyurka, erre neked nagyon sokféle válaszod van, és ami még fontosabb, van sok kérdésed is, és én ezeket nagyon szeretem hallgatni és nézni, és gondolkodni rajtuk, és nagyon szeretném, hogy mindezt legyen erőd, kedved, energiád másokkal megosztani.
Isten éltessen hát sokáig!
