Bent valaki feszült figyelemmel tekergette a mobil kamera irányítókarját. A képernyőn egymás után jelentek meg a termek, egymás után az emberek, az arcok. Ismerőst keresett. A vöröses fényben azonban nem volt könnyű felismerni bárkit is, főleg, mert a fájdalom eltorzította az arcvonásokat és elhomályosította a tekintetet. A kontrollszobában csak az izzó képernyő világított.
Sódor Potyka ritka kegyetlen fajzat volt. Senkit sem kímélt. Amit összerabolt, azt elásta, s a rejteklyukak egyre szaporodtak. Hanem egyszer, ki tudja miért, talán a napfény vagy az ősz színes levelei hatottak úgy együtt, netán a pálinka, nos, tényleg nem tudni, de Sódor Potykával, ahogy ült tele hassal az erdőben hátával egy fának támaszkodva, valami szokatlan történt. Már elszunnyadt, azután felriadt. Egy csontsovány kislány állt tőle alig két lépésre, s hol rá, hol az uzsonnamaradékra meredt. Potyka gondolkodás nélkül odahajított egy szál zöldhagymát, de azután azonnal rávicsorított és elzavarta. Nem hitte el, hogy vele ilyesmi megeshet. Jót cselekedett.
Másvalaki is feszült figyelemmel tekergette a mobil kamera irányítókarját. A képernyőn egymás után jelentek meg a termek, egymás után az emberek, az arcok. Ismerőst keresett. A kékes fényben azonban nem volt könnyű felismerni bárkit is, főleg, mert az elragadtatott éneklés átitatta az arcvonásokat és szokatlanul elmélyítette a tekintetet. A kontrollszobában csak a neonszín képernyő világított. A kamera csendben siklott egyik némán tátogó arcról a következő tátogóra. A hangerő nullára volt állítva: ki az ördög hallgatna ilyen nyálas zenét. Órák teltek el, de semmi. Napok teltek. Azután egyszercsak. Gyors zoom az arcra, profilból is. Nem kétséges, ő az. Hát persze, Potyák Sudor, a remete.
Potyák Sudor valahonnan délről jött, de efelől senki sem faggatta. Megtelepedett az erdőben, imádkozott, gyógyított, kis kertet ápolt, növényeket gyűjtött és hasonlók. Rengeteg hasznos dologgal foglalkozott, segített, akinek csak tudott. Állatot nem ölt, még a hangyákra is vigyázott ahogy az erdőn járt, nehogy csak egyet is eltaposson. Húst húsz éve nem evett, így hát nagyon, de nagyon meglepődött és gyorsan el is feledkezett arról a reggelről, amikor ki tudja miért, talán a reggeli fény vagy a tavaszi erdő zsongása hatottak úgy együtt, nem tudni, de Potyák Sudorral, ahogy feküdt a száraz avarban, valami szokatlant történt. Édesdeden aludt még, de hirtelen felriadt. Egy kis vörös hajú gömböc állt tőle, alig két lépésre tőle. Bámult rá, s közben kolbászt evett. Sudor nem gondolkodott, mert ahogy megcsapta orrát az illat, már fel is pattant és kikapta a kisfiú kezéből a kolbászt. Elfutott a sűrűbe, többé nem látták.
Krisztus Urunk gyorsan cselekedetett s lenyújtotta azt az egyetlen szál zöldhagymát a pincébe. Meglengette Potyka szenvedő arca előtt. Az Ördög is gyorsan cselekedett s felnyújtotta a jókora szál kolbászt az emeletre és meglengette Sudor átszellemült arca előtt. Potykának felderengett valami, hiszen hallotta valaha, jótett helyébe jót várj, eszébe jutott a kislány, gyorsan belekapaszkodott hát a hagymába és Krisztus Urunk húzni kezdte felfelé. Közben Sudor ránézett a kolbászra, elkomorult, bólintott, engedelmesen megragadta, így az Ördög húzni kezdte lefelé.
Egyvalamivel azonban nem számolt se Krisztus Urunk, se az Ördög. A pokolban ugyanis a többi szenvedő se volt rest, ráakaszkodtak Potykára, hogy vele együtt Urunk mindannyiukat kirángassa a pokolból. Meg hát a többi üdvözült se volt rest, belekapaszkodtak Sudorba, nehogy az Ördög a kolbásznál fogva lerángassa közülük a mennyből.
Hogy végül mi történt, azt innen a földszintről eldönteni igen nehéz. A hagyomány szerint (lásd Karamazov testvérek) a zöldhagyma végül elszakadt. Hogy miért? Az ok talán Potyka önzése volt. Valószínű ugyanis, hogy Potyka mindent megtett azért, hogy a többi szenvedőt lerugdossa magáról, mivel az égi mentőkötelet csak egyszemélyes használatra gondolta igénybe venni. Márpedig a jámbor néplélek ezt nem hagyhatja következmény nélkül. Ám az is lehet, hogy egyetlen jótett, egyetlen szál zöldhagyma tényleg nem elég ahhoz, hogy mindenki megszabaduljon a pokolból. Másfelől, a hagyomány nem nyilatkozik Sudor esetéről, ilyet nem ismer. Ám ha feltesszük, hogy a kolbász sem bírta ki és az is elszakadt, ugyanezen logika alapján fel kell tennünk, hogy Sudor bűne sem bírhat akkora gravitációval, hogy egy egész mennyrevalónyi kóristát lerántson a mélybe. Egyetlen vétek miatt csak nem lehet kisöpörni a mennyországot, ha egyszer minden üdvözült szolidaritást vállal a vétkes közülükvalóval.
Mi hát a tanulság? Nos, ne habozzunk kijelenteni: a tettek és következményeik másodlagosak, csakis a többiek számítanak. Breton erre azt mondaná, ideje lenne mindannyiunknak eltöprengeni azon, hogyan is viselkedünk többiekként. Megragadunk egyáltalán valakit? Vagy csak a lábunkat használjuk? Ha megragadunk, az, akit fogunk, felfelé emelkedne, ha nem tartanánk vissza vagy lefelé csúszna, ha nem tartanánk meg? Nagyon nem mindegy: ettől függ, hogy a poklot vagy a mennyországot jelentjük-e másoknak. Vagyis, hogy milyenek vagyunk többiekként. Ideje elgondolkodni hát. Csicska persze ezt húzná alá: még most és itt, a földszinten. Góré pedig megenné a kolbászt.
