Vágjunk a közepibe. A közösség élményébe bele. Ha azt mondod, közösség, azt mondom, tömeg. Ha azt mondod, magányosan, azt mondom, egyedül. Ha azt mondod, élmény, azt mondom, rég volt. Mikor is?
1956-ban? Igen, de akkor nem éltem. 1989-ben? Haloványan, talán. Azóta? Ugyan már.
Egy népszavazásnak a legtöbb esetben célja, kimondott és konkrét célja van, éspedig ez a konkrét cél az esetek többségében közösségteremtő. Ám egy népszavazás csak akkor értelmes, ha a feltett kérdések alapja a valóságon nyugszik és valóságos céljuk van.
Ha egy kocsmában arról kellene szavazni, hogy áruljanak-e sört, mindenki igennel felelne. Ha azt, hogy langyos legyen-e, mindenki nemmel. Mert a kocsma közösség, ahol a közösség tagjainak ugyanaz az érdeke. Hogy legyen sör, és ne legyen langyos. Ezek tehát értelmes, de szükségtelen kérdések, amelyek a közöséget nem bontják meg, ugyanakkor nem is erősítik, legfeljebb a kérdés megfogalmazóiról gondolhatunk ezt-azt.
Ha egy kocsmában azt kérdezik meg a vendégektől, hogy olcsóbb legyen-e a sör, alighanem mindenki igennel szavazna, kivéve a kocsmárost és a felszolgálókat. Ha netalántán a sör ingyenességéről szólna a kérdés, a bólogatás még hevesebb lenne, a kocsmáros pedig már pakolná is össze cókmókját. Ez ugyanis olyan kérdés, amely, bár látszólag feltehető, ám gyakorlati szempontból értelmetlen, és amely mögött nyilván valami hátsó szándék, vagy hazugság rejlik. Aki ilyen kérdést tesz föl, az vagy a kocsmárost akarja elküldeni, vagy azt szeretné, hogy az ő kocsmájába járjanak ezentúl, hiszen a látszólag a közönség számára kedvező igen válasz a kocsma bezárásához vezet, nemmel viszont ilyen kérdésre épeszű polgár csak ritkán válaszol.
Ha egy kocsmában azt kérdeznék a vendégektől, hogy cseh vagy német sört csapoljanak, hogy korsóban vagy pohárban szolgálják fel a komlólevet, nos, ezek már valódi kérdések, amelyekre a válasz is valódi lehet – és bár a közösség tagjai megosztva válaszolnak majd rájuk, azért a közösség megmarad és egyfajta élményben is részük volt – az összetartozás élményében, abban, hogy valamit megtudtak magukról, egymásról, és hogy ízlésekről nem csak pofozkodni lehet, hanem békésen beszélni is.
Van tehát háromféle kérdés: a látszólag értelmes, ámde felesleges – a látszólag értelmes, ám hazug célokon alapuló – végül az értelmes, és a bevallott, valóságos célnak megfelelően megfogalmazott.
Talán mondanom sem kell, hogy a hétvégi népszavazás kérdései melyik csoportban tartoznak.
Vannak kérdések, amelyekre nincs jó válasz, és az ilyen kérdések nem egységet teremtenek, hanem szétválasztanak. Rossz kérdéseket az tesz fel, akinek a szándékai rosszak, és akinek nem célja a közösség-teremtés. Aki nem csupán kívül van a közösségen, de maga a közösség fogalma is hidegen hagyja, sőt riasztja. Akit nem a közösség érdekel, hanem a hatalom. És akit a hatalom érdekel, annak nem kell igazi közösség, az megelégszik a tömeggel.
Ha a hatalmon lévők rosszul teszik dolgukat, a közösség idővel ellenük fordul, és a jelenleg érvényben lévő európai játékszabályok alapján az ellenük forduló közösség úgy dönthet, hogy a hatalmon lévőket elküldi. Ám ha a hatalmon kívül rekedtek idő előtt, helytelen eszközökkel beleszólnak a folyamatba – pl. egy népszavazáson feltett rossz kérdéssel -, akkor a közösség, ha egyáltalán létezik, visszavonul, visszafejlődik, eltűnik, és megjelennek a tömegek. A tömegek, amelyek képtelenek kultúráltan viselkedni, amelyek bármikor bevonhatóak a hazugság-szisztémába, és amelyek hajlandóak rossz kérdésekre rosszul válaszolni. És közben nem látják, hogy nem önálló közösségként cselekszenek, hanem kihasználja őket egy ugyanolyan hataloméhes erő, mint amilyen jelenleg hatalmon van, és amely ellen fellázították őket.
Pedig a hatalmon lévők és a hatalmon kívül rekedtek közös felelőssége az, hogy az országban a tömeg vagy a közösség szava lesz a döntő. A közös felelősség két alappillére az alázat és az áldozat. Ma Magyarországon mindkét félből mindkét alappillér tökéletesen hiányzik. Nyomaiban sem lelhető fel. És ameddig ezt legalább az egyik nem képes felismerni, amíg ezen legalább az egyik nem változtat, addig minden, amit a közösségre hivatkozva tesznek, hazug. Hazug minden kérdés, és hazug minden válasz is, mert nem a realitásból merítenek, nem a közösségből nyernek erőt, nem az alázat vezeti őket és nem az áldozat az alapállásuk. Ha a kérdés hazug, akkor nem lehet rá őszintén igent vagy nemet mondani. Akkor egyetlen helyes út van: nemet mondani a hazugságra, azaz nem részt venni a cirkuszban, nem belépni a hazugságörvénybe, amely aztán minket is magával ránt. Otthon maradni, kirándulni, kocsmázni, szóval visszavonulni a civil életbe, a családba és a kisebb, még létező közösségekbe. Ez is élmény, nem is kicsi.
Nem szavazni néha több, mint szavazni. Az otthon-maradóknak lehet még esélyük közösséggé formálódni, ám azok a tömegek, akik megtévesztettként vagy önkéntes őrültekként részt vesznek és vállalnak ebben az egész hazugság-szisztémában, jóideig elvágják magukat a valódi közösségi élménytől, az együvé-tartozás, a szeretet érzésétől. Az ünnepléstől.
A közösség mindig arról ismerszik fel, hogy nem vesz részt a hazugságban, de véleményt formál és ha kell, cselekszik. Nem mond igent, sem nemet, nem mond igent a nemre vagy nemet az igenre, mert tudja, hogy mindez csupán káprázat, hazugság, bűn. A marakodáson kívül álló többség, látva a hazugság eluralkodását, először megdöbben, egy ideig hallgat, majd valami megfogalmazódik benne – és ezek a közösséggé formálódás első jelei.
Ha minket megtisztelnek azzal, hogy értelmes kérdést tesznek fel nekünk, majd elmondjuk a véleményünket. Ha a kérdés az alázat és nem a hatalomvágy jegyében fogalmazódik meg, akkor ki-ki eldöntheti majd, érdemes-e áldozatot hozni a jövő, a közösség érdekében. Az alázatra áldozat a válasz, a hatalomvágyra kapzsiság.
Rossz kérdést nem kell feltenni. Ha már feltették, tudnunk kell, hogy nincsen rá jó válasz. Ha nincsen jó válasz, felesleges válaszolni. Ha felesleges válaszolni, hallgatni kell.
És a hallgatásban megfogalmazódik bennünk valami. Nem a helyes válasz, hanem a helyes kérdés, vagy legalábbis annak felismerése, hogy nekünk magunknak kell a kérdést feltenni. Helyesen. Ha a hatalmon lévők és a hatalmon kívül rekedtek nem rendelkeznek alázattal, akkor nekünk kell példát mutatni. Alázatra csak alázattal lehet tanítani.
Ne feledjük, hogy a népszavazást követő hétvégén ünnep lesz. A magyarok egyik legnagyobb ünnepe. És ez az ünnep egy helyesen feltett kérdéssel kezdődött: Mit kíván a magyar nemzet? És az egykoron helyesen feltett kérdésre egykoron helyes válaszokat próbáltak adni, legjobb belátásuk szerint. Nekünk most, 2008 márciusában nem hazug kérdésekre kellene hazug válaszokat adni, hanem egy pillanatra elhallgatni. Eltöprengeni. Nem túl nagy dolgokon – elég, ha egy kicsit önmagunkon, egy kicsit a családunkon, egy kicsit az ünnepeinken, egy kicsit az éppen melletünk állón, aztán megint egy kicsit önmagunkon. És feltenni a kérdést. Hogy akkor most mit is kívánunk igazán.
És erre remek alkalom lehet(ne) a közelgő ünnep. A népszavazásról való távolmaradásunkkal nemet mondani mindenki hazugságára, aztán egy hét múlva együtt elmenni március 15-én, ünnepelni. Az alázat és az áldozat jegyében. Mondom: EGYÜTT!
Természetesen nem így fog történni. Ez egészen bizonyos. Hogy miért, arról egy hét múlva, az ünnep előestéjén...
