A reggeli hírműsor osztott képernyője váratlan felfedezésekkel teszi gazdagabbá a gyanútlan állampolgárt! Érdemes megfigyelni egy-egy aktuális szóvivőt, hogyan igyekszik a PR- és kommunikációs szakemberek sírva könyörgős kérését megvalósítani, miszerint mindent lehet, de csak nyugodtan. Ez már Európa, a nyugodt erő, a higgadt velő kontinense, itt nincs helye a szélsőségeknek. Távoli, különös országok parlamentjeiben oszthatnak pofonokat (mily furcsa szokás), mi nem itt tartunk. Vagy nem tartunk itt. Még.

Remegő arcélek mindenfelé, hiába, no, nehezen találjuk az ökumenikus ént, pedig csak keresni kellene állítólag, de hogy a francba kaparjad elő pont te azt a lelked mélyiből, ha egyszer szétvet az ideg? Hogy miért? Ezért, azért, amazért. Érzelmekről van itt szó, nem annak okairól. És érzelmek akadnak bőven, rabul is ejtenek mindahányszor, pedig nem egyszer fogadtad meg: többet soha, úrrá tudsz lenni a szélsőségeken! Aztán megint ott zokogsz anyaszült meztelen a fürdőszoba metlachin, vagy éppen állsz egy széklábat lóbálva, míg patakokban folyik a láva sziluetteden…

Andrej Tarkovszkij (ez egy filmrendező) a keleti blokk művészsorsainak archetípus figurája, állandó kételyek, elutasítások, íróasztalfiókok, cenzorok malomköveinek súlya alatt növekszik életműve az univerzum végtelen pereméig, és talán azon is túl. Nyomás alatt fejlődik a pálma, vagy hogy mondják, mégis az embernek összeszorul a szíve életrajzában kutakodván, ahogy neki is, amikor egyszer egy tönkretett kópia kapcsán kapott laza szívrohamot. Bár Koncsalovszkijjal közösen írt, rendezett első filmjük, az Iván gyermekkora mindent visz, többek között a Velencei Filmfesztivál Arany Oroszlánját, mégis semmi. Elölről kezdi minden alkalommal, alkotásait néha csak öt év rátartással kezdik forgalmazni, ha egyáltalán beengedik a mozikba.

Nehéz eset, biztos nehéz művész is volt (1987-ben viszi el a tüdőrák), gondolhatnád, de ne tedd, inkább csodálkozz rá, vagy elevenítsd fel emlékeidet filmjeiről, bizony megéri! Hogyan lehet, kell ábrázolni érzelmeket, hogyan lehet ábrázolni egy érzést úgy, hogy nedves izzadságfoltot hagy a kedves néző a zsöllye plüsskárpitján.

Talán ’88-ban, vagy ’89-ben láttam a Solarist egy szombat reggelen az akkori Kinizsi (majd Blue Box, majd Kultiplex, majd most jól bezárták) moziban. Stanislaw Lem azonos című regényéből készült film – a felejthetetlen szépségű Natalja Bondarcsuk női főszereplésével – , gyakorlatilag leírhatatlan költemény, nem fogok itt elemezni, húzzál el, és nézd meg, Cirkogejzír, Odeon, választhatsz, az élmény, amiről írni akarok, az élmény, barátom!




Az előző délután gondosan megvásárolt papírhártya vékonyságú jegy a felismerhetetlenségig ázott el, csak úgy, mint én a budapesti péntek éjszakában – fiatalság, bolondság ugye – , de mégis, valami istenverte kötelességtudattól vezérelve elvonszoltam magam a reggel kilenc órás vetítésre. És? És gyakorlatilag három perc alatt józanodtam ki a bevezető képsorokra, és Böhm (ez egy zeneszerző) G-moll fantáziájának lüktetésére. Talán még két másodpercig kapkodtam a levegő után. Aztán nem volt aztán. Csillapíthatatlan zokogás, az akadt a hátralevő időben.

Ennek a zokogásnak nem volt köze szomorúsághoz, annál több a szeretethez, mert ez a film az érzelmek – legyenek azok bármilyen előjelűek – szeretettel csordultig kifejezésének mozija. Olyan erő, amit nagyon ritkán tapasztalunk, vagy soha.

Érzelmek iskolája – a hét „kultúrpartszakasza”, itt kötünk most ki, és itt gázolunk nyakig a szívügyekben. A katarzis szívügy. Érzéketlennek és érzelmetlennek lenni nem lehet, mert elsorvad, elvész valami, és csak a remegő arcélek maradnak, meg a reggeli hírműsor, minden szeretet nélkül.

Tarkovszkijt halála előtt a szabadság kérdéséről faggatták, mint egy nem szabad ország szülöttjét, ki önként vállalt száműzetésben él a szabad világ skandináv részén. Tarkovszkij szomorúan válaszolt, miszerint három esztendeje él Nyugat-Európában, de még egyetlen szabad emberrel sem találkozott…

Nyilván ezt a szabadság-valamit belül kéne keresni, közvetlenül az ökumenikus én mellett, balra fent, pont ott dobol.