Akár elismeri, akár nem, mindenkinek vannak olyan lírai dalok az életében, amik ezért vagy azért sokat jelentenek. Az alábbiakban megpróbáltunk összegyűjteni tíz többé-kevésbé mindenki által ismert balladát, bevallottan nem is törekedve semmiféle objektivitásra.

Íme tehát tíz általunk önhatalmúlag, teljesen tetszőlegesen és szubjektíven kiválasztott ballada, líra, lassú vagy hívjuk, ahogy csak tetszik, és bár az alább felsorolt dalok között is akad olyan, ami erősen a határmezsgyén táncol, Celine Diont, Whitney Houstont, Toni Braxtont és társaikat azért még mi is nagyon komoly túlzásnak tartottuk volna szerepeltetni rajta.

10. The Rolling Stones – Almost Hear You Sigh

Vén kecske is megnyalja a sót, élcelődhetnénk rosszmájúan, ha nem láttuk volna tavaly Budapesten is, mire képes még mindig négy régen hatvanon túl járó, rosszarcú angol. Általános vélekedés, hogy a Rolling Stones a ’80-as évek eleje óta csak kiköhögi magából a lényegtelenebbnél lényegtelenebb lemezeket, pedig még ma is mindegyiken szerepel 3-4 olyan dal, amiért mások a fél karjukat odaadnák. Az 1989-es Steel Wheels e kevésbé ismert szívtörő eposza is ezek közé tartozik, alighanem kevés ennél gyomorba markolóbb és fájdalmasabb dal született valaha a szakításról a szöveg és a zene ilyen tökéletes egységével.

9. Extreme – More Than Words

Sokan valószínűleg a legbrutálisabb elektrosokkos kínzások hatására sem ismernék be, hogy annak idején erre a számra tévedt először a kezük legformásabb gimnáziumi osztálytársnőjük fenekére, de a tény ettől még tény marad. A More Than Words a bostoni Extreme második lemezén, az 1990-es Pornograffittin szerepelt, és minden képzeletet felülmúló sikerével egyből meg is ásta a zenekar sírját, hiszen a nagyközönség innentől fogva csakis öngyújtócsattogtató lírákat akart hallani tőlük, bennük azonban sokkal több rejlett ennél. „Szeretem ezt a számot, csak éppen beteg vagyok, ha el kell énekelnem”, mondta utóbb a frontember, Gary Cherone, és nem véletlenül. A dal ennek ellenére kiállta az idő próbáját. Tegyük túl magunkat a valóban rettenetes, szépfiúsra vett látványvilágon és az utolsó gitárhős, Nuno Bettencourt fekete körömlakkján, és nosztalgiázzunk fátyolos tekintettel tizenéves korunkról, amikor még minden olyan egyszerűnek tűnt!

8. Poison – Every Rose Has Its Thorn

Egész összeállításunk legnyálasabb pillanataihoz érkeztünk, de mivel viszonylag kevés dal állomásozott két teljes hónapon keresztül az amerikai listák legtetején, megpróbáltunk eltekinteni néhány „biztosan kellett ez?”-típusú megfontolástól. A Poison neve általában rossz példaként merül fel mindenre, ami csak vadhajtásnak tűnik így utólag a dekadens ’80-as évekből, pedig a maguk stílusában egyáltalán nem voltak rosszak, és sokakkal ellentétben nem is akartak minden idők legokosabb és legképzettebb rockzenekarának tűnni. Az Every Rose Has Its Thorn a maga kissé szirupos valójában is igazi kordokumentum, időutazás a veszkócsizmák, a feltúrt hajak, a színes elasztikus nadrágok és a nagybetűs ROCKSZTÁRSÁG korába, amiből legfeljebb Bret Michaels vaskos pennsylvaniai akcentusa rángathat vissza minket néha.

7. Richard Marx – Right Here Waiting

Az amerikai háziasszonyok két évtizeddel ezelőtt valami perverz oknál fogva bolondultak a focistafrizurás férfiakért, ennek megfelelően a borzalmas hajviselete és tenyérbemászó, tükörsimára borotvált kölyökarca ellenére is több mint kiváló szoftrock-dalszerző, Richard Marx is beléphetett a sokmilliós lemezeladók klubjába. Ja, hogy az meg ki? Hát az, aki ezt az 1989-es megaslágert énekli, azt a dalt, amit alighanem még a nagymamád is ismer, noha ugyanúgy fogalma sincs az előadójáról, mint neked. Cukrosnak persze cukros ez a zongorás líra, de örökzöld is egyben, ami egyetlen besztofdiéjtíz kívánságműsorból sem hiányozhat.

6. Ozzy Osbourne – Mama I’m Coming Home

Nem tudni, Ozzy Osbourne a Mama I’m Coming Home-mal akart-e bocsánatot kérni hites feleségétől, Sharontól, amiért néhány évvel korábban egy elborultabb pillanatában éppen meg akarta fojtani, de a végeredmény így is, úgy is az azóta a tévés valóságshow által rajzfilmfigurává egyszerűsített legenda legsikeresebb szólódala lett. A Madman ekkoriban viszonylag tiszta korszakát élte: a kokainnak már búcsút intett, az alkoholnak még nem, hangját azonban még nem kellett vastag effektszőnyeg alá rejteni a stúdióban, hogy élvezhető legyen, és a dalszövegeket sem a színpadba süllyesztett monitorokról olvasta le. A dal úgy tökéletes, ahogy van, ehhez nincs is mit hozzátenni.

5. Scorpions – Still Loving You

Kiválaszthattuk volna a Wind Of Change-et is minden idők legnagyobb germán rockbandájától, de a rendszerváltós ballada szövege sajnos olyan émelyítő és geil, hogy azt még Klaus Meine felejthetetlen fütyülése és az akkoriban echte keletnémet turista-stílusban, bajusszal és enyhén bundesligás fejszőrzettel nyomuló Rudolf Schenker rokonszenves személyisége sem tudja ellensúlyozni. Így aztán marad némileg korábbról, 1984-ből ez a másik megasláger. A legenda szerint egy bizonyos W. Axl Rose is akkor jött rá, mi az álma, amikor egy négysávos út piros lámpájánál állva minden egyes autóból a Scorpions aktuális albumát, a Love At First Stinget hallotta bömbölni. A Still Loving You sikere tényleg elképesztő volt, a kislemezt világszerte több mint 7 millióan vásárolták meg, a banda pedig a mennybe ment. (És a közhiedelemmel ellentétben még ma is jók, de ez már egy másik történet.)

4. Bon Jovi – Bed Of Roses

A Bon Jovi nélkül alighanem meg sem történt volna a ’80-as évtized, ráadásul New Jersey fogpasztavigyorú hőse a későbbiekben is meg tudott kapaszkodni az élvonalban, amikor a hozzá hasonló vonalon nyomuló előadók már egytől egyig tiltólistára kerültek. Az 1992-es Keep The Faith egy korszellemnek megfelelő, komorabb és visszavágatottabb hajú csapatot mutatott, ennek a tökéletesen felépített balladának pedig oroszlánrésze volt abban, hogy a közönséghez még a Kurt Cobain előtt térdeplő szakmabeliek heves ellenállása dacára is sikerült eljuttatni a lemez hírét. Jon Bon Jovit persze ma is divat utálni, de hát ez már mindig is így volt: az emberek egyszerűen nem szeretik azokat, akiknek minden megadatott a jó külsőtől kezdve a tehetségen és a pénzen át egészen a szerencséig.

3. Whitesnake – Is This Love

David Coverdale nyilván nem kedveli annyira az Is This Love videoklipjét, mint mondjuk a VH1, hiszen senki sem szereti nézni, ahogyan az életét majdnem tönkretevő exfelesége vonaglik a díványon / a motorháztetőn / minden lehetséges helyen gazdag füstgépezés közepette. Az Is This Love ettől függetlenül persze még simán ott van a valaha született legnagyobb rock-kislemezsikerek között, és méltán, a neki otthont adó 1987 című lemezt helyből meg is vették miatta vagy 15 millióan. Klasszikus klip, klasszikus dal, ehhez nem is férhet kétség.

2. U2 – With Or Without You

Az első verzió szerint Paul Hewson, közismertebb nevén Bono a legjobb és legtisztább ember, aki csak Jézus Krisztus óta az anyaföldet taposta, a szeretet és az összefogás nagykövete, aki Jasszer Arafat és Al Gore után a legméltóbb arra, hogy a bárányok és oroszlánok összebékítésére irányuló erőfeszítéseit béke Nobel-díjjal honorálják. A B variáns úgy szól, hogy a világon élő legismertebb ír inkább egy feltűnési viszketegségben és idült messiás-komplexusban szenvedő ripacs, aki felbukkanásával egyből annak rendje és módja szerint hiteltelenít is mindent, amihez csak nyúl. Nem tisztünk dűlőre vinni a nagy vitát, az azonban egészen bizonyos, hogy a U2 1987-es alapvetése, a The Joshua Tree egyetlen örökranglistáról sem hiányozhat, e faltól falig tökéletes, minden másodpercében lélegző lemez talán legmaradandóbb pillanata pedig a With Or Without You, amire csecsemők tízezrei fogantak meg a Föld legkülönfélébb pontjain. Dőljünk hátra és készítsük elő „hát igen, valami ilyesmi” mosolyunkat: ez itt tényleg egy örökbecsű darab.

1. Guns N’ Roses – November Rain

Nem is lehetett kérdéses, mi kerül az élre. A Guns N’ Roses a maga idejében a fél világból fejkendős rajongót varázsolt, a zenéléssel kapcsolatban megmutatták, mi a helyes hozzáállás, a körítést illetően pedig azt szemléltették, hogyan nem szabad csinálni. A 9 perces November Rain nemcsak zeneileg volt a ’90-es évek elejének emblematikus slágere, de videoklipjével is iskolát teremtett, még akkor is, ha pontosan igazából senki sem érti, miért is hal meg szerencsétlen Stephanie Seymour, akit a magánéletben az egzaltált W. Axl Rose korántsem kezelt olyan úriemberként, mint ebben a videóban. Slash szólója a templom előtt a bedugatlan Les Paullal szintén feledhetetlen pillanat. Érdemes azon is elgondolkodni, hogy ma vajon melyik rádióban vagy zenetévében adnának le egy 9 perces dalt…