Az első perctől fogva éreztem: ebből valami utazás lesz. Belső vándorbot ide! Hogy Orfeuszi, vagy odüsszeuszi még nem tudtam. Olyan volt mintha hajón ültem volna. Oh, Mayflower és Titanic, hová s merre visztek? A levegő megtelt sós-ízű várakozással. Az előttem látszó tér V alakban hajóorrként kínálta magát.

Egyszerű, tiszta díszlet-elgondolás, balon fehér lepel - vitorla, jobbomon ezüstfényű tükör-függöny vibrál. Hegyi patak zuhanása. Magányos kassáki Férfi sziluettje feszül a tér közepén. Négy leányt szül a fény a vízesésben. Valami áradni kezd, a Férfi megmozdul, lebomlik egy hártyavékony mozdulat s megpendül az idő húrja.

Elindulunk. Bölcsen átgondolt tánctöredék, néptánc-reflexió, transzformálódott expresszió, szilánkokra tört emlékek találkoznak, szétpattannak és fosszília-cseppként a levegőben vérzenek el. Rázd meg magad vándor-fiú hadd emlékezzem én is, kvadriga-leányhajú-erő hajt, négy szellő hoz, négy szél visz el, négy múzsa csókja hűti most lázas homlokom. Átlépek időn s téren, Ariadné fonala, vezess, föld-anyám, teremtő-tűz, éteri-levegő, életem-vize vigyetek vissza, milói-Vénuszokhoz, lascaux-i barlangrajzok rítusaihoz, kariatidák szűziesen-tiszta mozdulataihoz, elfelejtett szeretők megkövült öleléséhez, budapesti tavasz, hosszú forró nyár, őszi sanzonok lágy fuvallatai és téli berek nyugalma, hulljatok rám!



Ti, időtlen múzsák mindenütt jelen vagytok, csak ki kell nyújtanom a kezem - itt vagytok előttem. Vigyetek körtáncba, ez ősi-forma-ölelésbe, mint most ti teszitek, Fra Angelico fesd meg őket, hogy élő lenyomatai legyenek egy önmagából kifordult földkupac-kornak. Túl óperencia-galaxison s téren, megaplázák nyomasztó valóságán is túl, toljátok helyre a kizökkent időt! Szemem előtt éteri zene : Négy szirén hang szól, négy dallamot hallok, négy helyen folyik belém a zuhatag, négy lélekkel lélegzem. Anna-tűz gyúl, Ildikó-szél fúj, Katalin-föld issza, Ildikó-víz szomja. Emlék-cseppek csepegjetek a vásznon, négy évszak-múzsák, ott remegtek felázott film-képeken, Leonardo fejében cikáztok a fehér vitorlán, biztos-kezű ecsetvonás-sebek egy fájdalmas férfilelken. Ébredjetek s ébredek. Visszaránt a tapsvihar. Vége a vándorútnak.



Tudom, én is fosszília vagyok. Most itt ülök elképedve az előadás-út finomságától és a gyönyörűségtől - valakinek a kihűlt helyén. Itt hagyom majd én is a helyem, s átadom másnak. Kövület leszek a széken. Valaki majd jön utánam, hogy felmelegítse kihűlt emlékem. De elviszlek magammal titeket, s neveteket légbe vésem minden porszem testére: Juhász Zsolt, köszönöm, hogy kapitányom voltál, s zeppelinen emeltél fel, köszönöm Maros Anna, te voltál az első tisztem, Mándy Ildi fedélzetmesterem, kit ős-buja szél sodort el valahová, s értetlenül állok, miért nem látlak más fekete-szín színpadhajón, köszi, hogy hét év után újra vitorlát bontottál. Köszönöm, Bonifert Katalin, hogy kormányosom voltál, köszönöm, Bodor Ildikó, hogy navigátorom lettél. Bölcsességgel vittetek, köszönöm, hogy elhittem mindent, mert van jelenlétetek, precíz-mozdulat-táncotokba olvasztottatok, bölcs tekintettel, tűz szemekkel kísértetek, mert érettek vagytok, s átsüt a duendétek a falakon át is. Adios.