Le lehet ám kerülni a térképről nagyon gyorsan. Még a szeretet szeretett országainak is. Soroljuk fel a Himalája buddhista államalakulatait! Na? Van ugye Tibet, azt '54-ben lerohanták kínai testvérei. Előtte azért Ladakhot bekebelezte India (1842), később megint ők érezték úgy, hogy nincsenek elegen, és egy laza mozdulattal kiradírozták a Szikkim királyságot (1975).
És mi van az avarokkal, a vizigótokkal, a kazárokkal, hogy az öreg kontinens nemzeti olvasztótégelyét idézzem, mint egy Hieronymus Bosch (ez egy festő) látomást? Semmi, eltűntek a balfenéken. Nem, nem, bocsánat, a jobbfenéken. Nem, ez sem jó, középen, a vágatban csúsztak alá, elnézést, nem akartam senkit megbántani a féltekézésekkel, hisz olyan, de olyan kis érzékenyek vagyunk! Gyere, hazám, hajtsd buksi fejedet a mellemre, hadd cirógatlak meg atyaian, te meg kisírhatod magad már megint, hogy semmi, de semmi nem akar összejönni, olyan szenya mindenki a suliban.
A Magyar Kultúra Napján indított kulturális célzatú magazinunk (www.kulturpart.hu – ez egy site, ezt olvasod épp) megálmodásakor abban bíztam, hogy lesz egy hely. Központ a forgatagban. Ilyen közhelyes, unalmas baromság, álromantikus, totál nem trendi idea. Hogy majd a kultúra megteremti azt a közös halmazt, azt a platformot, ahol lehet egy kicsit érdeklődni, megfogalmazni, diplomáciázni, de azt is értelmes hangnemben, és akkor egyszer csak mindenkinek jó lesz, és reszeltsajtot ád majd az ég…
És láss csodát! Na nem olyan nagyot, egy kisebbet, de az is csoda ám! Kocsis Péter március 15-ei írása megmozgatta nem egy olvasónk fantáziáját, ennek minden normális kreatív igazgató örülne, végre, ez az, nem csak itt vannak, hozzá is szólnak, de még hogyan! Persze, örülök, és köszönjük is, csak… Csak már megint ez, ez a vastag közügy, mintha minden, és mindenki erről szólna! Nyílván része a kultúrának a politika (részemről ugyan még véletlenül sem, viszont szeretem a széleskörű értelmezéseket), és foglalkozni kell vele, de hogy az egyetlen, váratlanul valamiféle énmagyarság témájú publikáció váltson ki indulatokat önből, kedves látogató? Kizárólag?
Hol a világ közepe? Szeretném azt hinni, hogy ott, ahol állok. És mielőtt bárki nekem támadna, ott is, ahol te állsz. Az a te világod közepe, ez meg az enyém. Nem kívánom rád erőltetni, mint ahogy remélem, te is tiszteletben tartod az enyémet. Bizonyos normák összekötnek minket, ezért nem omlik ránk az egész. Egyensúly, erről szólna az élet a planétán.
Hol a világ közepe? Nyilván középen. Jó középen állni, talán egy kicsit magasabban is van az a középpont, nem sokkal, csak harminc centivel, mint Pribil Gyuri, aki egy sörösrekesz tetejéről nézte végig a Rolling Stones koncertet, ötvenezer ember feje felett, egy picivel. Nagy ötlet, pedig milyen egyszerű. Nyílván azt is látta, amit mi nem.
Emelkedni harminc centit mindennap. Ligeti György (ez egy magyar zeneszerző) mondta a Le Grand Macabre című operájáról, hogy lent a mélyben olyan, mint a káosz, de fölé emelkedve azonnal kiderül a rendszer. Mint az isztambuli bazárban.
Emelkedni harminc centit mindennap. Fölülemelkedni valamin, valami alantason, vérösztönösen, hatalmin, kisajátítón, lemondani szép csendesen, nézni a gőzölgő csészét, micsoda egyensúly párolog benne, vagy ha kell, nagy elvekért odacsapni, keményen. A szamuráj egyik keze mindig a markolaton pihen.
Nem ez a léleklift lenne a kultúra? Nem ez az öt percre jobb emberré válás (ezt már írtam valahol…)? De, segítek, barátom, ez lenne az. Amikor van egy pillanat, és az a József Attila nevű mondja ki helyetted, és te meg el vagy gondolkodva…
Le lehet ám kerülni a térképről nagyon gyorsan. Be a vájatba, a két farpofa közé, hogy még hírmondó se maradjon! És lehet gazdálkodni azzal, ami van. Ahhoz pedig gondolatok kellenek, hasznos idő, hasznos kommunikáció. Mit szólsz hozzá? (Megnézem majd a fórumon.)
