Kérdés, hogy ott van-e a világ közepe, ahol úgy érezzük, hogy otthon vagyunk. Ha igen, akkor van erre egy egyszerű képletem. De nem biztos, hogy ott van. Hogy a Föld melyik pontját tartjuk otthonunknak, pofonegyszerűen meghatározható.
De nem biztos, hogy ott van a világ közepe. Az ugyanis mindig odébb van. Puszta idea átfedésbe kerülni ezzel a ponttal. Az ember mindig jobb helyzetbe akar kerülni: mindig van, akire felnéz; mindig van, amije nincs, és el akarja érni. A világ közepe lehet egy kívánt lakás (két utcával arrébb), lehet egy személy (amilyenek akarunk lenni), egy nő (akit meg akarunk szerezni), egy mp3-lejátszó (amit meg akarunk venni) és egy dátum (amin túl akarunk esni). A világ közepét, mint egy autó a fényszóró csóváját, magunk előtt toljuk, és szerencsére sosem érjük el, mert különben értelmetlen lenne autóban ülnünk.
De ha maradunk a földrajzi értelmezésnél, akkor én különösen problémás vagyok. Véremben van a gyüttmentség. Apai ágon dédapám, nagyapám és apám is egy idegen falu utolsó házában élt, amikor a fiúgyerek született. Mondanom se kell, én is. Éppen az utolsóban. Agglomerációs település ez, Pesttől délre, ahol minden északra fordul, mint az iránytű. És rettenetesen ijesztő a gondolat, hogy már kezdenek ismerni. Hogy a gyerekemnek barátai és szerelmei lesznek az óvodában és az iskolában – miközben én tudom, hogy a fátum alapján ezek a szálak el fognak szakadni. Nem, most éppen nem tervezzük, hogy elmegyünk, de tudom, hogy így lesz. Mert mindig így volt.
Jöjjön egy kis felsorolás, hadd érezzem magam rosszul a látványától. Anyai ágam őrségi, az apai Zala közepéről származik. Keszthely mellett nőttem fel egy üdülőtelepülésen, ahol már gyerekkorom óta gyüttmenteztek (hiszen a szüleim úgy költöztek oda). Az óvodát nem itt jártam, az általánosnak is csak az elejét. A gimnázium első két éve Kaposvár, a második kettő Keszthely (ami ugye szülővárosom, mégis idegenként jöttem harmadikban). Érettségi után egy kis Pest, majd jött az irodalom, és az életem lényegi helyszíne Kolozsvár lett. Éltem egy évet Váradon, majd megint Pest, és most vagyok (már: vagyunk) itt. Minden állomáson az előző állomásról kaptam a nevemet, Pesten először zalai voltam, majd, amikor Kolozsvárról jöttem, akkor erdélyi (sokan ma is azt hiszik, hogy ott születtem). Váradra egyfajta kolozsvári szelet vittem – ma, ebben a faluban pedig nem tudok nem pestiként viselkedni. És ha ehhez még hozzáteszem, hogy a mai Magyarországon kevéssé ismert, jó kis dunántúli, pannon öntudatom is van (annak minden pápista konzervativizmusával és szolgalelkűségével), akkor megállapítható, hogy teljes a káosz.
De… sőt: ne is hagyjuk abba! Európán belül Közép-Európa a közép. Van ilyen öntudat? Van. A világban európaiként helyezem el magam, és a Föld térképén nem bogarászom Magyarországot: maga Európa a célpont. Ez a világközepe-játék olyan, mint amikor a hagymát kezdjük héjazni: mindig egy újabb réteg, még egy, és a végén nincs semmi. Ennyi volt a hagyma.
A világot, ha közepekre szedjük, mindig lesz egy másik szempont, ami alapján újabb, belsőbb központot találunk. Még egy ugrás, és megérkezünk magunkhoz: a világ közepe ott van, ahol mi. És egy kicsit odébb.
