- Édes fiam, a világ nem rólad szól! Nem lehetsz mindig a középpontban! - Pedig dehogyisnem. Hiszen mi más értelme lehetne a világnak, mint az én létezésem? Ez a meggyőződés kb. tíz éves korig tart, aztán leszoktatnak róla. Elfelejteni azonban csak keveseknek sikerül, hiszen ebből az érzésből táplálkozik legősibb ösztönünk: a halálfélelem. Amikor leperdít a világ kerekéről a centrifugális erő.

A világ transzcendens középpontjára számos kultúrtörténeti utalást találunk, ezeket a pontokat összekötve a Föld egész köpenyét behálózó erezetet kapunk. Mindenki ismer egy „magic point”-ot, Dobogókőtől Zaka Lake-ig, a Káli medencétől Benáreszig.

A Föld szíve, a Föld, szeme, a Föld köldöke – megannyi szakrális energiagóc. Épp ezért sokan azt gyanítják, hogy a Föld valódi középpontja a bolygón kívül helyezkedik el, talán a Holdon. Vagy a Napon. Egy fekete folt.

Saját középpontunk, pedig a társadalmon kívül található, valahol az erdők mélyén, vizek partján, a hegyekben rejtőzködve. A túlélés mégis belekényszerített a többi ember viszonyrendszerébe, ebbe a társadalomnak nevezett nagy szimbiózisba, ahol megszűntünk tengelynek lenni, csak morzsolódunk az idővel.

(…)

Az időnek van közepe, méghozzá pontosan ez, ez a pillanat. Az időben létezők sohasem állnak idejük végpontjain, hanem mindig a közepén. Egy-két nap előre, egy-két nap hátra, a többi emlék és jóslat.

És ha megfordítom?

Tegyük fel, hogy van egy lény, aki a múltból pusztán csak annyit érzékel, annyira emlékszik, amennyi számunkra a jövő. Sejtem, hogy mi fog történni, a napom valószínűleg terv szerint halad majd - vagy mégsem. A lény számára azonban az elmúlt egy-két perc még megvan, de az eltelt órák homályosak, és a tegnap kósza ábránd. Ellenben a jövő kristálytiszta, egyenes vonalú történések váratlan eseményektől mentes tiszta folyamata.

Létezhet ilyen kreatúra? Sem kultúrája, sem mítosza, és nincs semmiféle társadalmi emlékezete, sőt, genetikája sincs, és ilyen értelemben evolúciója se, de mivel pontosan tudja, mi következik, ezért túlél – mit túl, kitűnően – talán jobban, mint az emlékezők.

Aztán lehetne még egy lény, aki egyetlen pillanatban van jelen, de ez a pillanat mégis végtelen, mert a világ összes pillanatát, azaz az egész világot tartalmazza. Egy Alef. A kultúrtörténet erről is őríz feljegyzéseket, kis színes gömbvillám, megbújik egy kő alatt, a sarokban, és ha valaki véletlenül rápillant meglátja a Mindent. Tehát így lennénk hárman: az ember, akinek csak múltja van, a lény akinek csak jövője, és a harmadik, aki minden egyszerre. Triptichon. Ők pörgethetnék a kozmoszt. Amelynek eredeti jelentése: rend.

De ez egy csak egy javaslat. Ha akarjátok, minden marad a régiben.