Liszt még nem járt az emberélet útjának felén, amikor Dante olvasása után már a sötétlő erdőbe jutott. Sőt, még tovább is, le egészen a pokolba. „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!” hangzik Dante nyomán a zenemű mottója, ám aki arra számít, hogy csak tömény bugyorzene következik, téved. A disszonanciákon, a sötét tónusokon, a szenvedésen, a kénköves ménkű homályán ugyanis újra és újra átcsillan a fény. „Szálla alá a poklokra, harmadnapon feltámada...” Bizony, bizony, itt a Húsvét.

Mariko Nakayama zongoraestje
Magyar Rádió Márványterme
2008. március 21. 19.30

Fogak csikorgatása, a szenvedés folyamának zajlása. A töméntelen sok lélek fel-le hullámzik a kínban. A zongora pedálja nyitva, minden húr rezeg. A földön, ha más is szenved velünk, talán kicsit könnyebb, nem úgy a pokolban. Itt az is ugyanúgy remeg és nyöszörög, akit épp nem talál el az ördög billentyűzetének kalapácsa. Egyetlen torok sem néma a szenvedők karában, a kín kromatikus. Súlyos, súlyos ütések.

(Ez bizony nagyon szól. Bárcsak be lehetne feküdni a zongora alá, hogy Liszt kizúzhassa a fejünkből azt, ami nem odavaló! Sajnos, a Márványteremben, ahová mellesleg ingyenes a belépés, ez nem megy. Aki merészebb, megpróbálhatja persze rábeszélni a teremőröket, hátha mégis sikerül. Hivatkozzon nyugodtan rám.)

Azután mégiscsak felcsillan valami. Egy nőalak és egy férfi: szerelmespár a homályban. Francesca da Rimini és Paolo Malatesta, akik inkább jutottak pokolra, minthogy egymásról lemondjanak. „Jó, nincs reményem, fáj, üvöltök, de a szerelmemet nem vehetitek el, a ragaszkodásomat nem adom, ezt nektek! Amit itt belül érzek, azt kívülről nem érintheti meg senki, üssetek, égessetek, kínozzatok és lássátok, szenvedek. De közben róla álmodom és magamban énekelek.”

(„Nos, rendben”, gondolja persze a XIX. századbeli ördög, „a 101-es szobában ez már nem fog menni”. Ne feledjük, még csak 1837-et írunk, nem pedig 1984-et, így a kínzókamrában a szeretet nem kerül terítékre. Emlékszünk, Orwell Winston Smith-ére, akinek végül szerelmét kell elárulnia. Ah, milyen ártatlan is ez a romantikus pokol!)

A szerelmesek hangjai egymásba fonódnak, fellélegzünk, ám a dal véget ér, a párt elsodorja valami nyúlós, megfoghatatlan anyagmozgás, s így most még gyötrelmesebb az újbóli hullámzás a félhangokon le és fel. A kép is egyre sötétebb és lassan minden feloldódik a koromfeketében. Csend.

S ekkor, a bugyrok legmélyén, egyszer csak felcsillan valami megint. Felismerjük a motívumot, már hallottuk. Ám most egészen másként szól. A távolból földön- és a poklontúli fény játszik. Vibrál és reszket. Ezek már nem emberi érzelmek, a zene rezgése nem az emberi szerelemé. Ez a hang mindenen túlról szól, maga a transzcendencia, frekvenciája az odaátról átsejlő ragyogásé. Nem szerelmesek énekelnek, hanem másvalaki, ám olyan magasból, hogy annál már nincs feljebb.

És ez az üzenet, a jó hír. Hiába is fordul fel ismét fenekestül a pokol, hiába zuhannak ismét a súlyos ütések és hiába szerepel a darab előadási utasításaként, hogy „kétségbeesetten”, mindez eltörölve, visszavonhatatlanul felülírva. Ami itt megszólalt, az maga volt a bizonyosság. Winston Smith elárulhatja Juliát, Julia is elárulhatja őt, de nemcsak emberi szeretet létezik.

Aki nem hisz Lisztnek, idézze majd vissza hazafelé menet, mennyi maradt meg benne a zenei fényből. Megvan a dallam? Szó sincs róla, egyedül csak egy remegő buborék, a zene erőtere. Az a csoda maradt meg, ami azon a néhány csingilingi hangon megszólalt, nem maguk a hangok. Nos, talán furcsa, de éppen ez jelzi, hogy a dallam mindenkire magára tartozik. Dúdold azt, amit csak akarsz: valakit, valakiket szerettél, valakit szeretsz és valakit szeretni fogsz. Ennyi a dolga mindannyiunknak, nem több. Dúdoljunk csak bármilyen dallamot. A dallam kíséretét, hangszerelését, atmoszféráját, erőterét, vagyis mindazt, ami dallam nélkül is megmarad, amitől a szeretet múlhatatlanná válik, bízzuk rá egyszerűen a transzcendenciára.