Nagyon nehéz. Egyre nehezebb. Ez az egész egyre nehezebb. Központot találni a forgatagban. Értsd: megtalálni a belső hangot, vagy csendet, urambocsá’ a sugallatot, az origót, a magot a héj alatt, értelmet a káoszban, rendet és igazi belső szabadságot.

Az én vezérem bensőmből vezérel!
     Emberek, nem vadak
elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
     nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
     szép, komoly fiadat!

József Attila 1935. november 21-én írja ezt, mert nem kap levegőt.

Kedves gyerekek! Nem is oly rég, mondjuk kábé úgy húsz évvel ezelőtt, e sorok még jelentőséggel bírtak, húsunkba vágtak. Megértésükhöz ma már sajnos történelemszemléletre (és legalább megfelelő színvonalú közoktatásra) van szükségünk. Ismernünk kell a kort, melyben fogant, amelyhez képest értelmet nyer a szabadság és rend fogalma, máskülönben terméketlen talajra hullanak a szavak.                                                                                                                  

A szabadság ugyanis eljött, és torkunkra forrt. Nem egészen így képzeltük, se a szabadságot, se a rendet.

Most nem értjük József Attilát, ahogy Buñuelt nem értettük a nyolcvanas évek elején. (Jaj, kérem, a mélyebb, átélt megértésről beszélek.)

Buñuel, a spanyol származású, Párizsban, Amerikában, majd Mexikóban élő világpolgár-forradalmár, ifjú korában Federico Garcia Lorca és Salvador Dalí barátja, megrögzött és hithű szürrealista és ateista világrendromboló – szakmájára nézvést filmrendező. Első filmje, amit Dalíval együtt készített, Az andalúziai kutya, filmtörténeti robbanás, a szürrealizmus alappéldája a tankönyvekben. Rengeteg filmet készített, művészete sokat változott, de azt a fajta, meghökkentőnek tetsző, polgárpukkasztó, éles és kritikus világlátást soha nem hagyta el, amire már kora ifjúságában rátalált.

(A húszas években, madridi egyetemisták voltak. Egy barátnőjük prostituáltnak, Dali pedig papnak öltözve szállt fel a villamosra. A pap kikezdett a kurvával, egyre erőszakosabban molesztálta. Buñuel később érkezett, rendőri egyenruhában, hogy intézkedjen, de a pap meggyőzte a rendőrt a földi örömök élvezetéről és halaszthatatlanságáról. Ez ám a performance!)

Majdnem utolsó filmje, A szabadság fantomja (1974), a napóleoni háborúk idején kezdődik, az egyik elítélt azt kiáltja, le a szabadsággal, aztán átúszik a történet a hetvenes évekbe, a záró képsorokban puskaropogás, a forradalom hangjai, és többen kiáltják ugyanazt: Le a szabadsággal! És egy strucc bámul megvető közönnyel, a történelem szelére érzéketlenül a képünkbe.

A nyolcvanas évek elején, alig pár évvel a film elkészülte után, a Közgáz filmklubban tolongva, mint filmtörténeti eseményt néztük ezt a filmet is, érteni véltük a szürrealizmus képalkotó és történetmesélő technikáit, tán még a társadalomkritikát is, nevettünk a film sajátos humorán. Buñuelt a világ legnagyobb (legnemesebb értelmében vett) anarchistái közé soroltuk.



A film lényegét azonban, a feneketlen szorongást és védtelenséget, a vergődést a szabadságnak álcázott, véletlenek sorozata által szőtt élethálóban – nem értettük, nem érthettük. (Hogy milyen nehéz központot találni a forgatagban.)

Buñuel filmje ma már nem történelem, hanem csak egyszerűen a valóság. Már mi is a szürrealizmus korát éljük, és a szabadság fantomja itt kísért köröttünk. Olyan ez, mint az elkerülhetetlen felnőtté válás. Már nem körülöttünk forog a világ, mint gyermekkorunkban, hanem velünk forog, és igencsak szédülünk.  Hiába hajtogatjuk, hogy anya, vegyél fel.

Elvesztünk, mint a kislány a filmben (ez az egyetlen szál, amelyre Buñuel a mindig más szereplővel továbbkísért történet során visszatér), akinek eltűnését az iskolából bejelentik. Az aggódó szülők keresni kezdik, és a kislány hiába mondja, hogy anya, itt vagyok, csendre intik, hogy hallgasson, amíg a felnőttek beszélnek. Aztán elviszik magukkal a rendőrségre is, ahol bejelentik az eltűnését. A rendőr kifejezetten örül, hogy ott a kislány is – noha ő se hagyja, hogy beszéljen – mert így könnyebb a személyleírást felvenni. A kislány aztán bediktálja adatait az eltűnt személyek űrlapjára, a rendőrök keresni kezdik, ő pedig hazamegy a szüleivel. Hogy megtalálják-e, azt nem árulom el, nem lövöm le a végét, meg kell nézni a filmet.



Elvesztünk hát, keressük magunkat, meg a világ közepét, esetleg feladhatnánk egy apróhirdetést… bár az én ízlésemnek túl nagy szavak ezek. Inkább kisebb kapaszkodókat keresek – és ezzel át is evezek a jövő heti témába, ami az intimitás lesz. Mondjuk az ünnep intimitása. Húsvét van, Húsvét vasárnap. Feltétlen kerüljön kalács az asztal közepére, s ha többen üljük körül, a kalács lesz a világ közepe. Legalább néhány órára, amíg fel nem faljuk.

Holnap meg jönnek a locsolkodók, ebben azért mégiscsak van valami megnyugtató. Jönnek, több mint ezer éve, még a pogány hunok idejéből. Jó, jó, tudom, hogy már nem értjük, mit jelent a vízbevető hétfő, és inkább a pacsulit mossuk ki a hajunkból, mint hogy száraz ruhát vegyünk, és esetleg pénzt adunk a termékenységet jelentő piros tojás helyett, de ha megkérdezik tőlünk, hogy szabad-e locsolni, mégis boldogan bólintunk. Mert hirtelen biztonságban érezzük magunkat, hagyományápoló őseink védőhálója egy röpke pillanatra alánk kerül, és megfogan bennünk a hiábavaló reménység egy szépen virágzó új esztendőbe.

Jó reggelt, jó reggelt, fehér liliomszál,
Megöntözlek rózsavízzel, hogy ne hervadozzál.
Kerek erdőn jártam, piros tojást láttam,
Bárány húzta rengő kocsin, nyomban ideszálltam.
Vízbevető hetfő, nékem is úgy tetszett,
Láttam az utcákon egymást öntözgetni.
Hát elindultam én is, ifjú létemre,
Hogy harmatot öntsek ebbe az új évbe.
Mert ha harmatot nem öntök ebbe az új évbe,
Nem virágzik szépen az új esztendőbe.
Szabad-e locsolni?