A scanner vöröslő fénycsóvája lassan pásztázza végig a hűtőszekrény tartalmát, neki nem sietős, az alapos munkához idő kell, csak az emberek rohannak, tessék, még arra sincs idejük, hogy bevásároljanak, a mesterséges intelligenciának kell e-mailben elküldenie, mire van szüksége épp a családnak!
Apa GPS rendszere parkoló helyet keres. 53. utca, 4. sor, a fotocellás kerekek merőlegesen ráfordulnak a 4.53 cm hosszúságú, 2.14 cm szélességű téglalapra, és a fedélzeti számítógép benavigálja a családi vasat az üres felületre. Mindösszesen a parking mode gombot kell megnyomni, vagy a drágább típusoknál a verbális irányításra is lehetőség nyílik. Oly közeli a jövő, hogy a csodálatos Tokió bizonyos kerületei például már imígyen működnek, néhány lakótelepen a hideg, meleg csapok mellett nyers rizs is ömlik a falból. Vicces lehet egy csőrepedés, gondolom én a forró víztől rizskásává duzzadt hófehér tengerben tempózó japán családanyákra gondolva, de nyilván a rendszer többszörösen túlbiztosított, ilyesmi nem fordulhat elő a precizitás mintaországában.
London is csodálatos, és állítólag a legbiztonságosabb település, közvetlenül Közép-Dörgicse után, ahol mindösszesen tizennégyen élnek. Könnyű a közép-dörgicseieknek, panaszkodott nemrég London polgármestere, náluk ugyanis egész magyarországnyian laknak, és így a második helyen végezni nem kis teljesítmény! Persze tettek is ezért a londoniak, az állandó terrorfenyegetettség árnyékában bekamerázták egész Londont, gyakorlatilag nincs egy hely, amit a gondosan őrző kamerák le nem fednének. Az újgenerációs fejlesztéseknek és szoftverfrissítéseknek köszönhetően a térmegfigyelő rendszer hamarosan interaktív lesz, a nyomkövetésen túl kommunikálni is képes majd a célszeméllyel, esetleg kérdőre vonni mobilon keresztül, hogy mégis, hogy képzeli a Hyde Park fái alatt történő nyilvános vizelést, vidám füttyszó kíséretében?
Sehogy. Ezek az idők már elmúlni látszanak. Nem hiába visibált oly prófétikusan Révész Sándor, hogy nininininininininincsegyhelynincsegyhelynincsegyhely, tényleg nem lesz egy hely, hol vidáman garázdálkodhatnánk mondjuk az érzelmeinkkel. Hol bűnözhetnénk egy kicsit, vagy bűnbe eshetnénk, mert hát gyarló az ember.
Minden szemekben ott visít a halálfélelem, és erre bizony nekünk, a civilizált nyugatnak, ahogy mondani szokás, rossz válaszaink vannak. Hova is vezet pontosan ez az evolúció? Mitől lesz rabság a szabadság, mitől dől ránk a rendszer?
Nyilván az ember maga az az olvadó biztosíték, amely egy szép napon majd magával rántja az egész felépítményt. Oh, vágy, aki téged kigondult, hogy neked semmi, de semmi ne legyen elég!
Boldogság-e a boldogság, ha mindörökké boldogság? Ha az a klasszikus „küzdés, maga” az nincs? Hegel írta volt, hogy a történelem nem az a talaj, amelyből a boldogság sarjad, a boldogság időszakai üres lapok benne. Igen, de mi örökké boldogok szeretnénk lenni, még a fent emlegetett csillogó halálfélelemmel együtt is! És dolgozni sem szeretnénk, nem akarunk küszködni, nem, nem nem! Igenis vásároljon be az a kurva hűtőszekrény maga, és parkoljon be a kocsi, és ömöljön a rizsa, és fogják meg a rossz embereket kamerával, most!
Oké, legyen így. Csak akkor mihez képest van egyáltalán valami? Ha fényesre törli a seggedet a fejlődés, hogy differenciálsz majd a pillanatok között?
És hová lesz az intimitás? Az a magadnak teremtett bátor öt perc, az a senki által nem látott szerelmes sikoly, ölelés, az a kézfogás az apáddal húsz év után, a titkaid, a szalvétagyűjtemény, a kis fadoboz, hová? Sehová, barátom. Nem vesz már a droidod sem akkor Tibi csokit, mert már túl érzelgősnek és csöpögősnek tartja majd az egészet…
