Valaki okos mondta nekem pár éve egy nagymarosi partmenti étterem teraszán, hogy ezek az utolsó évtizedek, amikor csak úgy simán kiülhetünk vonatkozó helyre és beszélgethetünk. Kérdezem: mért, aztán mi lesz. Erre ő: aztán minden megváltozik.
Mert nem találtam semmi újat. Hat-hét éve, ahogy a valóságshow-k eltenyésztek a hazai néptesten is, egyből felzúgtak a szellemi műhelyek gépei, és jöttek az elméletek. Azt a tételt, hogy nemsokára mindenki belelát majd mindenkinek az életébe, ezerszer, elölről, hátulról körbejárták és kifejtették. A téma varázsa elmúlt, ezzel már nem lehet eladni konferenciát, viszont megérkezett a helyközi buszok, az Ady-féle malom alja világába. És innentől már nem izgalmas.
Sőt… ellenreakcióként egyre több jelét keressük (és találjuk!) annak, hogy nem, a világ mégsem változik meg alapjaiban. Erről a maszlagról, hogy kifordul az életünk, egyre többször azok a képeslapok jutnak eszembe, amelyeket kilencven-száz év előtt gyártottak, és egy-egy városunk jövőbeli utcaképét ábrázolják. Minden ugyanolyan ezeken – csak Zeppelinek tarkítják az eget. Akkor bátornak tűnt – ma röhejes. És persze… bár lett volna „csak” az a jövő, amit a képeslapkészítők képzeltek el.
Tehát csak amolyan forradalmacska volt. Amivel két évig el lehetett adni az esszéirodalmat, a szépirodalmat, a médiaszociológiát, a történettudományt – és persze a bulvárlapokat. A szoft Asimov-rajongók esernyője alá lehetett rángatni az európai kultúra időbeli katasztrófaturistáit: mindenkit. Engemet is. Én is élveztem, nagyon jó volt korahuszonévesen az avatottak komor arcával mesélni történelemtanár anyámnak, hogy hú, micsoda világ lesz, meg hogy micsoda analógia van a haldokló Rómával, dekadencia, vérigény, bámulási igény, és akkor anyám szörnyülködött.
De a világ mindig máshogy változik, mint ahogy mi rettegünk tőle. Megkerüli a félelmeinket, hogy később azt mondhassuk: sokkal jobb lett volna az, amit elképzeltünk. Merthogy ebből a családba kukkolós világból nem hiszem, hogy tényleg lesz valami. Mondom, már témaként is unalmas. Mondom: az ellenreakciók egyre erősebbnek tűnnek. Ez nem szerveződik véddmagad-mozgalommá, de mind több hasonló reakciót hallok a saját közegemben.
Zavar, hogy a munkahelyen megtudják: mégis nethez jutottunk aznap? Tessék leszállni a wiwről. Zavar, hogy mindenféle rég látott és befordult rokon érez késztetést, hogy feltelepítse a Skype-ot a gépünkre? (Csak érdektelen élménybeszámolókért – hiszen akad-e bárki, aki nem munkaügyben folytatott már értelmes beszélgetést Skype-on??) Tessék hazudni, hogy nem bírja a gép. Zavar, hogy családi programként fogja fel a mai világ a bevásárlást? Tessék a családot otthon hagyni, és bevásárolólistával szenvedni a hipermarketekben. Még kevesebbet is költesz. És milyen jó, amikor hazaérsz: mit hoztál, mit hoztál? Zavar a tévé? Nézz filmeket, hallgass rádiót. Zavar a mobil? Némítsd el, és ne legyen hangpostád. A vasárnapot nevezd ki szent napnak (van ennek hagyománya – talán véletlen?), ilyenkor telefon kikapcsolva, és a lábad ne tedd ki otthonról. Ezek csak látszólag nagy tehertételek. Egy hét, és megszokja őket az ember.
Apróságok. És bár a köztudatban az van, hogy épp a mobil, az Internet meg ezek könnyítik meg az életünket: vegyük észre, hogy ezek nélkül még annál is könnyebb. Aki ezek szerint szervezi az életét, nemsokára azon kapja magát, hogy szívesen találkozna egy kocsmában ezzel meg ezzel meg ezzel. Akik addig email-es és sms-es ismerősök voltak. Csak a magányos embereket eszi meg ez a forradalom.
Úgyhogy ennyit erről az intimitásra törő új rendről, amitől annyira félünk. Vicc. Olvassuk csak vissza az évtized elején született elrémisztő cikkeket. Nem, nem fog megváltozni a világ, illetve nem, nem így fog. Sokkal durvábban változik meg, de addig is legyen heti egy napnyi tartásunk. Vegyük észre, hogy egyszerűen fárasztó beengedni másokat a házba. Hogy a kényelem zászlaja alatt jönnek… azt nyugodtan kinevethetjük. Próbálkoznak.
