José Arcadia Limón. Az igazán nagy nevek megérdemelnek egy kicsit többet, mint egy pár sor a Ki kicsodában. Sokunknak ez a név nagyon sokat jelent. De most igazán bajban vagyok. Nem tudom, róla írjak-e, vagy a látott műveiről a Müpában. A legegyszerűbb, ha mindkettőről.
„Megpróbálok olyan műveket komponálni, amelyek az ember tragikumával és szellemének nagyságával foglalkoznak. Többet szeretnék, mint formalizmust vagy technikai virtuózitást. A sima felszín alá szeretnék hatolni, az ember lényegét keresem, az erőteljes, gyakran nyers gesztusokat, annak szépségét, amely az ember humanizmusát hirdeti. Démonokat, szenteket, mártírokat, hitszegőket, bolondokat és más szenvedélyes látomásokat akarok.”
1928-ban egy 20 éves fiatalember, közel 190 cm-es mexikói születésű félig spanyol, félig Yaqui indián vérrel az ereiben lépett be Doris Humphrey és Charles Weidman New York-i stúdiójába. Jó döntés volt. Jó időben volt és jó helyen. A mexikói forradalom viharos szelei arra kényszerítették a Limón családot, hogy útilaput kössenek a kérges talpuk alá és irány Amerika. A kis José tíz éves ekkor. Még tíz év, mire talpra áll a család, és egy komoly nyugati passzát szél Limón-t Los Angelesből a New York-i művészvilágba csöppenti - festő akart lenni. José bálványa El Greco volt és Michelangelo. Az előbbi egyáltalán nem volt divatban inkább az európai impresszionizmus. Választás előtt állt. Vagy úgy fest, mint Greco vagy nem úgy. A harmadikat választja. Egyáltalán nem fest. Akkor mit tegyen? Ebben a korban a levegő változásokra készen készült repedezni.
A Humphrey-Weidman páros, Martha Graham és a Denishown Társulat (Ruth St. Denis és Ted Shawn) kesztyűt húzott fel és megmutatta a balettal szemben van más alternatíva is. Mindenki új technikákkal kísérletezik és így volt ez José Limónnal is. Úgy tekintette az emberi testet, mint egy zenekart, a test különböző részeit pedig megannyi hangszernek. Gyakorlatokat dolgozott ki a test különböző részeinek izolálására, hogy a súlyt minden egyes testrészben mozgás közben tudja uralni. Így terjedhetett el egy saját stílus, amit mi Limón technikának ismerünk.
Ez a kor ekkor az európai vizuális és előadó művészeteknek kedvezett. Ezt csemegézte előszeretettel a közvélemény is. Jön az a híres véletlen, s megnézi a német expresszionista táncos Harald Kreutzberg előadását, ami szó szerint mellbe veri. Nem csak azért, mert tánca más volt, hanem azért, mert ebben a korban nem igazán voltak férfi táncosok divatban. „Amit ott láttam, megváltoztatta az életemet, - egyszerűen és visszavonhatatlanul. Úgy láttam a táncot, mint egy óriási erő vízióját. Egy férfi táncolt méltósággal és magasztos fenséggel, semmi cicoma, parádézás vagy dőre ugrálás, semmi „show”. Nem. Úgy táncolt, mint Michelangelo látomásai vagy Bach zenéje.”
José Limón ezt itta magába, s állandó szomját Doris Humphrey oltotta, aki később mestere és mentora lett. A mesternő gyúrja, formálja, alakítja és biztatja az egyéni hang megtalálására. Meg is találja. Az első koreográfia 1931 - szóló „Two Preludes”. „Doris Humphrey-ban olyan mesterre találtam, aki tudta, hogy minden táncos individuum hangszer, amely egyedi és minden más táncostól különbözik. Ezért minden táncosnak meg kell találnia saját stílusát……” Így tesz és jön az 1937-es „Danza de la muerte” a spanyol polgárháborúról. 1939-es „Danza Mexicanas” ismét egy szóló Mexikóról. Levegőre vágyik és elhagyja egy kis időre a mesternő árnyékát és önállóan dolgozik, jelentősebb sikerek hiányában, bár az 1942-es szólódarabját Bach: Chacconne in D-t a kritika és a közönség is elismeri.
Ilyen a véletlen ismét, a mesternő is épp ebben az időben Bachra koreografál, így cáfolják meg a tételt, hogy a párhuzamosok csak a végtelenben találkoznak. Ismét együtt dolgoznak. Doris Humphrey nem véletlenül vetett magokat. Tudta egyszer fa is lesz belőle, azután gyümölcsök. Ez az, amit mi befektetett energiáknak hívunk. Igen, közel húsz év. Mester és tanítvány csodás szimbiózisa. A „Lament for Ignacio Sanchez Mejiás” Lorca művére és azután jön 1949-ben az American Dance Festivalra készített leghíresebb műve „A mór pavanja” Purcell zenéjére. Ekkor már José Limón Dance Company néven, amit 1946-ban alapít, s akinek az idős mesternő a művészeti vezetője.
Az 50-es években Graham mellett a legsikeresebb együttes lesz az amerikai modern tánc mezején. Az igazi áttörése hazájában Mexikóban éri, majd fellépések a világ minden táján. A mesternővel dolgozik, s olyan hírhedté vált műveket hoznak létre, mint a „Traitor” (1954), ezzel utazzák be a II. világháborúban lerombolt európai városokat. „There is time” (1956) és az „Emperor Jones”. Megint egy önálló mű a mentor tanácsai nélkül, aminek magyar vonatkozása is van. Európából szomorúsággal telve s bűntudattal tér vissza, s így születik a „Missa Brevis” (1958) Kodály Zoltán művére. Ebben az évben Doris Humphrey örökre lehunyja szemeit. Immáron egyedül dolgozik, s bebizonyítja, hogy még mindig az egyén lelki konfliktusai érdeklik. 1965-ben elkészül a „My son, my enemy”.
1964-ben José Limón megkapta a megtisztelő Capezio táncdíjat, s a bizottság e szavakkal méltatta: „nagy táncos-koreográfus, akinek az elismeréséért folytatott kitartó küzdelemi meghozták neki azt, hogy nemzedékének (a harmadiknak) ma vitathatatlanul első férfitáncosa az amerikai modern tánc terén….. aki latin-amerikai örökség nagy értékeit bevezette az amerikai kortárstánc színházba és mi, mint a legrégibb amerikaiak utóda, táncművészete révén összekötötte ősi múltunkat kalandvágyó jelenünkkel…”
José Limón-t 1972-ben veszítette el a világ.
