Tavaszi Fesztivál és húsvét: ilyenkor ideje van a Jézus-történeteknek. A tévécsatornák ontják a különböző feldolgozásokat és a Tavaszi Fesztivál színes palettáján is megjelenik az egyik legrangosabb mű, kivételesen rangos megjelenítésben. Ugyanaznap este az egyik csatornán a Jézus Krisztus Szupersztár megy, érdekes gondolati párhuzam fogalmazódik meg bennem.
A Művészetek Palotája koncertterme szinte teljesen zsúfolt. Persze inkább az érettebb korosztály tölti meg a hatalmas termet. Gondolkozom azon, vajon csak generációs kérdés, hogy ki és miért igényli a türelmesen végig hallgatható mélységeket rejtő művet. Azt gondolom, míg várom, hogy megkezdődjön a koncert, hogy nagyon ellentmond majd a jelenlegi zaklatott, nyugtalan, mindent azonnal és gyorsan, harsányan, nagy gesztusokkal és robbanásokkal megjelenítő előadásoknak. Határozott összefüggést látok a közönség összetétele és a mű között.
Óriási meglepetés az előadás: Sir John Eliot Gardiner, az előadás karmestere, rendezője és koreográfusa (elnézést, ha tiszteletlennek tűnik a felsorolás, de az előadás adta a számba ezeket...) fantasztikusat alkotott.
A bejáratnál kézhez kapott műsorfüzetben még csak két szólista nevét tüntetik fel, de az előadás megkezdése előtt már javítanak a dolgon és a hangosbemondó név szerint felsorolja a kórusból kiemelendő többi szólistát is. Magyar nyelvű követhető szöveggel a kezemben figyelem az előadást. Sir Gardiner alig látható, finom, de nagyon határozott mozdulatokkal vezényel, irányít és tartja kézben a csapatot. A zenekar egyes tagjai néha hangszert cserélnek, hallhatatlanul és teljesen begyakorolt mozdulatokkal, máskor, ha a mű úgy kívánja, helyet cserélnek a mű előadása közben, senkit nem zavarva, gondosan ügyelve, hogy meg ne törjön az előadás gyönyörűen felépített íve. Szólisták lépnek előre és egy-egy áriát előadva, ugyancsak nagy gondossággal mennek vissza a kórusbeli helyükre és folytatják a közös munkát immár kórustagként. Csupa alázat, szelídség, finomság az egész. Senki nem akar több és jobb lenni a másiknál, "csak" nagyon jók. Így együtt, a művet szolgálva és szeretve, mert ez áramlik az előadásból.
Az evangélista "szerepében" éneklő Mark Padmore zseniális tudása is "csak" része az előadásnak, hol felállva énekli leginkább párbeszédre szorítkozó szerepét, hol előrejön és gyönyörű áriát hallunk tőle, majd a kórussal eggyé olvadva az előadás egyik kis részévé válik. De ugyanaz elmondható a többiek szóló áriájáról és kórustaggá visszalépéséről is.
A kórus is néha feláll, néha leül, egyáltalán nem zavarva az előadás csodás menetét. Külön feltűnik nekem, hogy két kismama énekel a kórusban, állapotukat az egyenruha csinosan rejti. Mozgalmas, mégis nyugodt és értelmező az előadás, zeneileg, hangilag tökéletes, gördülékeny és hatalmas élvezetet okoz. Az előadás végén felzengő szűnni nem akaró, egyáltalán nem művi, mesterséges tapsorkán azt jelzi, hogy nemcsak nekem tűnt zseniálisnak az előadás.
És még egy apróság: Dietrich Henschel, Jézus megszemélyesítője, soha nem jön előre és szinte a mű legvégéig egy lépcsőfokkal lejjebb áll, mint a kórus többi tagja. Értse, akinek füle van a hallásra...
