A nagy nevekkel mindig küszködik az ember. Mindent leírtak már róla, nemzedékeknek adott jövőt, s tudást. Mit lehet ehhez még hozzátenni? Csak egy darab élményt, egy szösszenyetni „ez igent”, a „de jó, hogy láttam”-ot, s a „kár, ha kihagytam volnát”.
Három koreográfia a Limón táncegyüttes tolmácsolásábanSzvit a Koreográfiai áldozatból (1964)
A Mór pavanja (1949)
Zsoltár (1967)
„Emberként egyszerű volt, ünnepélyes és fennkölt. Finom csiszoltság minden mozdulatában és úgy mozgott a világban, mint egy herceg. Úgy táncolt, mint egy sas. Mint koreográfus rendkívül tehetség volt és könnyed. Sohasem volt az a nagy megújító alkat, de veleszületett érzékkel értette, hogyan lehet a táncot, drámát és a zenét egybekovácsolni.” Clive Barnes José Limón. Ő a modern tánctörténethez tartozik, aki mindig modern marad, mert a kor szülte ezt a meghatározást, nemcsak a táncra, de az egyetemes művészetre is. Kérdés görbült bennem, vajon ha fennmarad egy művész életműve, lehet-e kortárs, abban az értelemben, hogy művei minden kor emberének üzen-mond valamit. Lehet-e mindig újra és újra „körbejárni”, mert minden kor más, de mi nem változunk? Én amellett szavazok, hogy lehetséges, ha igazi befogadókra talál. Beszéljenek most is Limón művei. Vagy inkább táncoljanak.
Telt ház van, minden korosztály itt van. Három Limón-koreográfia. Örvendetes, hogy a múlt, közvetetten - egy mester próbatermi izzadsága, energiái, próbálkozásai, amíg egy gondolatból mozdulatsor lesz, amíg feltöltődik energiával, s megtalálja a figurát, aki majd eltáncolja - fennmarad. José Limón tényleg maradandót alkotott. Nemcsak a koreográfiára és a saját technikájára gondolok, hanem ahogy és amilyen módon megtölti a színpadot, s így lesz tökéletes összhangban a zenével.
Koreográfiai áldozat. Bach és Limón. Felajánlás. Ebben mindig van valami szakrális gyökér, s e két ember tagadhatatlanul hívő volt. Ez a mű a mesternő Doris Humphrey-nak lett (fel)ajánlva, mi a szvit tételt láthattuk és hallhattuk Bach Musikalishes Opfer-jéből. Bár ennek a műnek abszolút profán a keletkezése, II. Frigyes adta az alaptémát és Bachnak kellet erre fúgát improvizálnia. Áldozatok. Felajánlások. Isten és a művészet oltárán. Bach 1708-ban írott levelében, azt írta „Jóllehet én mindig is a végső célra, nevezetesen az Isten dicsőségére történő, szabályozott egyházi zenére törekedtem”, minden műve felajánlás volt - egy ima. Doris Humphrey Limón zsigereibe ivódott. Az egész műben az érdekesség az volt, hogy a fináléban a szólisták karon fogva, hajtott fővel és testtel - Doris táncainak mozdulatmotívumaival - diagonálban haladtak a színpadon, ebből némelykor egy-egy szólista kitört és áttáncolt a középre vetülő üres fénykörön. Ez szimbolizálta a mentornő jelenlétét.
Tiszta mű, minden mozdulat a helyén, tánckar - duettek, szólók, kvintett - mindegyikében a könnyedség fogott meg, a precíz szerkesztés, a táncosok Bach felajánlásának kézbesítői. Bár a szólókban nem domborodnak ki figurák, - itt minek is - ez a közösség tánca. Együttes áldozat. Az elfogadásig. Ezért tűnt minden mozdulatsor valahogy a földről való elrugaszkodáshoz, az oltáron a „jóillatú” áldozat füstje, ami a mennyei oltárig hatol. Méltó megemlékezés a mesternőről.
Kétségtelen, hogy „A mór pavanja” volt számomra a legerősebb. Purcell mély és súlyos zenéje, a pavane szigorú üteme mesteri választás volt. 1981-ben láttam Tomasewski táncegyüttesét a Vígszínházban. Talán Shakespeare adaptációk voltak, nem emlékszem tisztán, korabeli jelmezben. Zene és mozgás. Akkor láttam olyan drámát két felvonásban, amiben egyetlen szó sem hangzott el. Mégis a székbe tapadtam az erejétől. Hasonló élményem volt most is - szeretem a drámát is - hogyan lehet fennkölt eleganciával a féltékenységről, cselszövésről, halálról, így beszélni - limóni nyelven, shakespeare-i akcentussal.
Kiváló példája a figurák megteremtésére a térbeli mozgások tiszta használata, négy szereplő olyan drámai légkört teremt, hogy szinte eltörnek a molekulák, s ebbe burkolta bele a koreográfus a rejtett szövedékeket s a bonyolult érzelmi szálakat. Még húsz évvel később is 1969 -ben Clive Barnes „egy valóban shakespeari dimenziójú tánc”-nak nevezte a New York Times-ban. Hasonló érzelmi skálán mozogtam, én is erősen vizuális típus vagyok, de utólag Barnes szavainál jobbat nem találtam „Szenvedély és láz nagyszerű példáját láthattuk itt. Kevés balettben van meg ez a koncentrált élesség, ez a szenvedélyes elegancia. Othello egész témáját, szerelmet, féltékenységet, árulást és halált egy méltóságteljes pavane ütemei tartják egyben.”
A harmadik mű, a „Psalm” (Zsoltár-1967) igazi „kortárs” csemege. Mind zenéjében, mind a mozgás megalkotásában. Egyén és közösség felelősségteljes drámai kohéziója. André Schwarz-Bart művéhez kapcsolódik „Az igazak ivadékához” amely szerint „a világ szomorúságát harminchat ember hordozza….halandó emberek ők, akik többnyire nem is tudják, hogy a kiválasztottak közé tartoznak. Ha egyetlen ember is eltűnne közülük, az olyan szenvedést zúdítana a világra, ami megmérgezne minden lelket, és elpusztulna az emberiség.
Az Igaz Emberek a világ megsokszorozott szíve, amely mint egyetlen hatalmas kehely, felfogja a világ minden bánatát. Ez a tánc egy ilyen Igaz Ember története.” Zenéje a régi ószövetségi szakrális zsoltárműfajhoz vezet vissza bennünket. A hangszerrel kísért ének a korokon át változott addig, amíg átment a keresztény liturgiába. Az antifonális (felelgetős, egyik formája a szólista és kórus párbeszéde) szerkesztés a jellemzője Jon Magnussen művének is. Magnussen tudatosan választotta az antifonális megoldást, ami a mozgás ellen dolgozik, és képez ellenpontot, s ettől lesz a dráma késhegyig kiélezett. Egy Igaz ember vergődése az igaztalanok között, fájdalmat s kínt, örömöt és bánatot elhordozó -közbenjáró drámája, az emberi szellem győzelmét hirdető szent kiáltás.
A nézőtéren éreztem kis mozgolódást, néhányan bedobták a törölközőt, nem csoda a bach-i fúga és a barokk pavane finom szigorúsága után. „Én néhány helyen már feladtam - szól egy hölgy kifelé menet a barátainak, „nekem ez túl modern volt. Érthetetlen.” Hát még itt tartunk, túl modern, mit jelent? Üdv 1967! Ha te túl modern, akkor mi „megaszuperhiper” - pláza modern? Modern-e a kortárs? Vagy fordítva? Talán nálam okosabbak ezt egyszer majd eldöntik.
