Ha kilyukad egy fogunk, a fogorvos betömi. Ha tovább romlik, egy ideig még elodázható a végső romlás, gyökérkezeléssel. A fog azonban már menthetetlen, s bár legokosabb lenne kihúzatni, az embert nem viszi rá a lélek. Ad még egy esélyt. Pontosan ezt tette Schönberg is, mielőtt hátat fordított volna a romantikus zenének. A tizenkétfokú zene későbbi apostolának utolsó gesztusa a zenei múlt felé: a Megdicsőült éj.

A fenti hasonlat Thomas Mann-é. Adrian Leverkühn, a „Doktor Faustus” képzeletbeli komponistája jellemzi utolsó romantikus művét „foggyökérkezelés”-ként. Nem véletlenül: Leverkühn alakját részben Schönberg ihlette, így pontosan ugyanazt az utat járja be mint ő: a késő romantikától a tizenkétfokú zenei szerkesztésig.


Richard Dehmel: Megdicsőült éj

Két ember lépked a kihalt, hideg erdőben,
velük halad a hold, ők fel-felnéznek rá.
A hold halad a magas tölgyek fölött,
egy felhőcske sem zavarja az égi fényt,
melybe belenyúlnak a fák csipkés csúcsai.
Nő hangja hallik:
Magzatot hordok testemben, mely nem a tiéd,
bűnben járok melletted.
Súlyosan vétkeztem.
Nem hittem többé a boldogságban,
mégis leküzdhetetlen vágy élt bennem
az élet tartalma, az anyai boldogság
és kötelesség iránt — vakmerő lettem,
borzadva engedtem, hogy nőtestemet
egy idegen birtokolja
és még keresztet is vetettem rá.
Az élet most bosszút állt:
Most találtam rád, ó, tereád.

Botladozva lépdel,
Felnéz: a hold kíséri őket,
sötét pillantását elnyeli a fény.
Férfi hangja hallik:
A benned fogant gyermek
ne terhelje lelked.
Nézd, mily tiszta fénnyel tündököl a világmindenség,
mindent beborít a ragyogás.
Hideg tengeren hánykolódsz velem,
mégis melegség sugárzik
tőled felém, tőlem feléd.
E sugárzás megszenteli az idegen gyermeket,
nekem fogod megszülni őt, mint sajátomat.
Belőled árad a fény,
Te tettél engem magamat gyermekké.

A férfi átöleli a nő erős derekát,
A jeges levegőben leheletük csókban egyesül.
Két ember lépked a magas, fénylő éjszakában.

(Fenyő Gábor nyersfordítása)



A foggyökérkezelés-hasonlat érdekessége, hogy az egyszeri hallgató másként asszociál: számára épp egy dodekafón zenemű hallgatása idézi fel a fogorvosi beavatkozással járó kínszenvedést, míg a későromantikus zeneművek olyan érzéki örömöt jócskán kínáló egészséges muzsikáknak tűnnek, amelyek nem szorulnak gyógykezelésre. Hallgatóként ezért nem is értjük, mi a baj az utóbbiakkal s miért mutatnának túl rajtuk olyan zeneművek, amelyek, bár kétségtelenül szigorúan szervezettek és maradéktalanul logikusak, ám gyakorlatilag élvezhetetlenek. E közvélekedés legékesebb statisztikai bizonyítéka: Schönberg „Megdicsőült éj”-ét, fiatalkori romantikus művét, egymagában többször játsszák a világon, mint összes többi művét együttvéve. Sajnos, a hallhatóvá tett logosz hallgathatatlan. Inkább romantikát kérünk szépen, a fülünk nevében.

Próbáljuk azonban elképzelni Schönberg helyzetét. Egy alkotóművész számára bizonyos korokban a rendelkezésre álló mozgástér egy kimerült bányára emlékeztet. A kiaknázott lehetőségek semmi lényegileg újjal, semmi felfedezetlennel nem kecsegtetnek. A még kitermelhető anyag nem rossz ugyan, sőt, itt-ott még aranyrögöket is lel az ember, s persze a közönség is szereti, ám hiányzik belőle az, ami minden eredeti, minden új sajátosságát megadja. A választás tehát egyszerű: epigon leszel (és biztosan népszerű) vagy robbantasz (és esetleg népszerűtlen, de félve tisztelt). Schönberg az utóbbit választotta.

Hogy jól tette-e, azt mindenki ítélje meg kedve szerint. Mindesetre a „Megdicsőült éj” arról tanúskodik, hogy Schönberg nem akármilyen romantikus zeneszerző lett volna, ha megmarad annak. Ez nem egy leendő epigon muzsikája. Jó lenne, ha a végtelen számú lehetséges világok közül belehallgathatnánk abba, amelyikben a késői Schönberg érzelemgazdag, romantikus muzsikája szól. Ennek híján azonban marad az, ami van. Egy fiatalkori, vonóshatosra írt, majd később vonószenekarra átírt remekmű (amelynek címét és szerkezetét az alább olvasható vers ihlette), a maga invenciózus zenei megoldásaival, hatalmas érzelmi töltésével, hallgatható, átélhető és élvezhető zenei szövevényével. Lehet, hogy csak zenei foggyökérkezelés, egy menthetetlen stílus utolsó gyógyítási kísérlete, ránk nem ekként hat, hanem úgy, ahogyan csak a romantika tud, fájdalomcsillapításként.