Rájöttem, az egész világ egy Hatalmas Ritmus. Lehetne. Pampararéram pam pam. Ezt mindenki ismeri. Egymást már cseppet sem, de azon morfondíroztam, mi lenne, ha egyszer egy kesztyűben dudálnánk, egy ritmusú hat nyolcados ketyerékkel a mellkas mögött, stresszmentes szívzörejek adnák a basso continuo alapot, kattogó agyak fortissimója, amik előre vinnék a világ menetét. Egy gondolat bántana minket, s egyszerre topognánk (stompolnánk) a hideg pályaudvaron, ahol mindenkit felvesz a közeledő egyfolytában ti ti, ti ti-t csattogó vonat. Pam, pam. ÁÁl-mo-dom. Tá ti ti.

A családom szerint elment az eszem. Az hagyján, hogy fél tizenkettőkor jövök haza, de azzal, hogy betöröm a bejárati ajtót tokostul (ez volt a felütés, vagy auftat), de amint odaviharzom a spájzhoz, kiveszem a nagy partvist, azután a pultról a számba rakom a gyufás skatulyát, könyökömre nejlon szemeteszsákot húzok, a fejembe suvasztom(p) a húsz literes vizes palackot, s egyik kezembe fakanalat ragadok, a mezítelen hasamra két vécépumpát tapasztok - nem kis megrökönyödést váltok ki belőlük. Odaugrom a konyhapulthoz, és kiszakítom együltő helyéből a mosogatótálcát. Belekezdek egy Univerzális Nagy Ritmusba, minden testrészemmel mást játszom, más ütemben, a dalszövegem „őrültség, mégis van benne rendszer”, a harmóniát pillanatnyilag kakofónnak ítélhetné meg a külső szemlélő ebben a jelenlegi szubjektív valóságban. Nem baj, hiszek az utókorban, hogy egyszer a világ megérti, hogy amit most kakofón zagyvaságként tesznek egyesek, (ez mindig is így volt a világtörténelemben) - csak áthallás - tulajdonképpen rendezett harmónia. 



Megjelenik a hároméves fiam (aki él-hal a zenéért). „Király az a kilencnyolcad a szádban”. A nagyfiam is előtűnik, kocsányon lógnak a szemei a megdöbbenéstől, nem baj, veszi a lapot, össze is ütögeti őket. Most nem számít semmi, csak a Családi Univerzum Ritmusa – felforgatni a világot. Bam-bam-bumm. „Mit csinálsz?”, kérdi elképedve a nejem. „Stompolok, stompolok!”, rikoltom kilencnyolcadban. „Talán stoppolok?”, korrigál, „Nem, nem, stompolok, addig játszom, amíg nem lesz egy hatalmas harmónia belőle. „Sztakoto sztakoto sztak sztak”, üvöltöm és máris beütő cintányérként használom a lámpaernyőt. Lassan átformálódik a házunk, a kilenchónapos fiam is cupp, cupp-cupp, tá ti ti-vel aritmizál, a nagyobbik már a falon lévő lábas fedőkön kontráz, feleségem az olcsó fém, összecsukható székkel csattog, pa pa pa paaam - felismerem: ez Beethoven! Már a codá-nál tartottunk, amikor a szomszédunk jelenik meg pöttyös pizsamában, arcában fogatlan vigyor, mezítláb, miközben a távirányító gombját felénk irányozza hüvelykujjával a Pause gombon. Megdermedtünk. „Hát ti is a Stompon voltatok a Puskásba’?”, hahotázza. Ha haa ha. Ti tá ti. 

Humor Zsák, Hatvanas Bicepsz, Hóri Hórgas, Laza Csávó, Poén Vadász, Langa, a Létra, Ritm és Blúz, nyolc figura. Nyolcan, akár az oktávok. Partvis oktett, gyufaszál kvintett, tapsi-hapsi szóló, újságpapír szextett, kukafedő tutti, takarító-cucc divertimento. Szevasztok Stomp! Pam pam. Megint eljöttetek. Őrültek vagytok s mi örültünk, hogy azért van bennetek rendszer. A ritmus mindig is kényes hangadó, nem mindegy, hogy ki és hogyan adja meg az alaphangot. Egyszerű konyhai eszközök, tisztítószerek (óriási ötlet lenne itthon is megnyerni valamelyik barkács áruházat szponzornak), meg kell hozzá bors(os) hangulat és paprika, de ami elengedhetetlen a „Só”. Kétségtelen, nekünk ehhez nem kell zenei előképzettség, kottaolvasás, mindegy milyen zenei ízlésünk van, csak itt legyünk. A ritmus, az egyik dolog, amit mindenki ért. Vannak porontyok, srácok jócskán most itt, aztán hazamennek és felfedezik az egyszerű tárgyakat, (mint az enyémek is) hogy lesz belőle ritmus. Bár a Zene az más. Nem attól lesz valami zene, ha valaki leírja a kottát, de még akkor sem, ha valakik elolvassák, hanem attól, ahogy a kottajegyek zenévé formálódnak az emberben. Az biztos a ritmust mindenki ”érzi”, még Hérakleitosz is megmondta, „Pantha rei”, minden folyik (mozog), mint most itt a Puskásban, a lábam stompol – dobog és a nyakam is jár előre hátra a nézőtársaimmal együtt.



Ez az bojz end görlz a humor felé nyomtátok az egészet! Az Ötletek, az ötletek legyőzték a „Show”-t. Ez jó, ez jóó! Színház most az egész Puskás! Némán játszotok velünk, mi hangosan rö-hö-högtünk. Ez az, guberálás a 200 literes szemeteszsákban (költészet a szemétben!!) Sutty! Nyolcan, nyolc műanyagcsővel, „éteri” lassú-tétel, kellett volna valami populáris dallam, de nem baj, ízlések és ritmusos pofonok mások, mint tudjuk. Pákk-pákk. Újságpapír mjúzik, rázzátok, rázzátok, hallható a betűk csengése, ahogy kihullanak a földre. Gravitációóóó! „Már láttam tavaly” szól s ujjával a kukafedő-thai boxra mutat Möszjő Déja Vu, az idetévedt francia turista mellettem, „nem baj, ez akkor is jó volt” mondom. Hi, Stomp, köszi. Jövőre veletek ugyanitt! Pampararéram pam pam!