Adjunk hálát az égnek, hogy senkinek sem jutott eszébe szöveget írni Mendelssohn szöveg nélküli dalaihoz. Éppenséggel megtörténhetett volna. Kiegészíteni bármilyen művet mindenkor gőg, ám bizonyos esetekben egyenesen megbocsáthatatlan. Ilyenkor nincs kegyelem.

Itt van például Bach Wohltemperiertes Klavierjának C-dúr prelúdiuma. Mindenki ismeri: tárátiti-tititi-tárátiti-tititi, tárátiti-tititi-tárátiti-tititi és így tovább. Kíséret, dallam nélkül. Szinte ordít a hiány. Erre a kíséretre így könnyedén rá lehet húzni ívelt dallamokat s azután már szöveget is illeszthetünk hozzá. Aaaaaa-veeeee, Ma-riiii-iiii-aaaaaa. Gounod keze nyomán a darab remixváltozata minden esküvőn könnyeket csal a szemünk sarkába. Nagyszerű. De miért szorulna az eredeti kiegészítésre?

Vannak darabok, s ilyenek Mendelssohn szöveg nélküli dalai is, amelyek hiánya nem hiányosság, hanem felkiáltójel. Vagyis, a hiány ez esetben a mű, hm, konstitutív eleme. Másként, olyan mozzanat, amely nélkül a darab nem az, ami, hanem valami egészen más. A Wohltemperiertes Klavier nyitódarabja annak hagy helyet tudatosan, ami csak hallható hang nélkül szólalhat meg. Bennünk és csakis bennünk. Ha kiegészítik, vége.

Mendelssohn is tudatosan helyet hagy annak, ami csakis érthető szavak nélkül beszélhet hozzánk. Szól a dal, halljuk az énekdallamot, ám nem énekel senki. Tisztán kivehetőek a sorok, de egyetlen szó sem hangzik el. Nem értjük, mert úgy tűnik, nincs is mit érteni. Mégis szól hozzánk. De hát hogyan is beszélhetne így?

Talán mindenkivel előfordult már, hogy álmában választ kapott. Nem egyszerűen valami fontos jutott a tudomására, hanem azt értette meg, ami számára a legfontosabb a világon. Azután felébredt, a „mindent értés” érzése megmaradt, ám a konkrét, szavakba önthető válasznak nyoma veszett.

Erre persze lehet azt mondani, hogy ez esetben nem értettünk meg semmit, illúzió az egész, szót sem érdemel. Nos, megérteni valamit, minden érzelemtől mentesen, sima ügy. Amikor azonban alapvető fontosságú kérdésekről van szó, hiába is küzdünk az eszünkkel a válaszért. Ilyenkor érzelem, érzelem, érzelem kell. Az, ami a legfontosabb, nem a felvilágosodás, hanem a romantika ügye. Át kell érezni, csak úgy, egyszerűen, átérezni, mert a választ nem lehet az elme érzelemmentes belátásaiból összerakni. Ha tehát a „mindent értés” érzése nem érdemel szót, az nem azért van, mert érdektelen, hanem azért, mert legfontosabb érzésként nem szót érdemel.

Dal kell hozzá s e dalhoz, ami a legfontosabbról szól, olyan vers, amely minden verset magában foglal. Sok dallam szólhat erről hozzánk, de vers csak egyetlen: a szöveg nélküli. Ha szavakba öntik, vége.

„Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell” – mondja Wittgenstein.

Mendelssohnnak sincs mit mondania nekünk. Egyszerűen hallgatnunk kell.