20 év. Hosszú utazás, elkopott bakancstalp, meg-megáll, néha vissza kell nézni. Porlepte vándorút, koreográfiákba csomagolt elemózsia. Hátán fémtükör, mozdulatokban megcsillanó napkorong. Belenéz ő is. Gondolat-emlékek kimerevítik az ereket a fején. Most éppen visszagondol a kezdőpontra. 1986. Most utoljára. Ultima Vez. Izzik a föld, izmai pattanásig feszülnek. Leveszi a tükröt a hátizsákról, belelép. Indul a film. Ez az ő filmje. Wim Vandekeybusé.
Öt férfiba duzzadt energia-bomba. Négy lángra gyulladt leány-gránát. Veszélyes nézni titeket, hajszálon függ az életünk, mint a tiétek, most amikor téglaeső hull rátok (ez a What The Body Does Not Rememberből van), felfordult világban fulladozunk, mint ti is most egy feldobott talpú széken (Wishing And Wantingból). Erőszak, veszély, enerdszi és emóció, testvéreink vagytok most. Szédülünk, pörgés ezer százalékon a kontakt-körhintában. Bréko. Szösszenetnyi - de nem nekünk - kifordult a zuhanyrózsa is ebben a lökött világban, ahol néha a lent az fent van, ti is ruhátlanul zuhanyoztatok, de a vizet felszippantja az ég, s eltűnik a trégerek között.
Milyen érzelmi méregcsomók ezek, emberek, amiket látunk? Élni szeretnénk, de másokat nem hagyunk lélegzetet sem venni, azt mondjuk „szeretlek”, de a szív mérgeket termel, telve a gyűlölet hemoglobinjával, és ha belelátnánk... Mészárszék pulzál, vérfüggöny falakkal körbevéve (egyszerűen hátborzongató díszletmegoldás - átlátható és járható) cápafog-éles indulatok, felaggatott érzések (mint előttünk nyolc kampón nyolc táncos-áldozat - Inasmuch as Life is Borrowed-ból) között vívjuk a magunk kis háborúját s közben azt ordítozzuk „Békeeeee!” Tánc-bakancsok trappolnak, döngölt-agyag-lányok teste, térde, ízülete mellett fél centivel felébresztve a halottakat is a föld alatt, majd fordítva, penge élen kúszó-tánc, földharc. Háborúk háborognak, s kígyókként tekeregnek a lábaink alatt a hétköznapjainkban - miért van ez így? Így van ez, pontos célzás idebent is a lélek útvesztőben, simán ezt tennénk másokkal is - élesebb penge-helyzetben.
Többször láttam őket külföldi turnéimon. Ők is minket. 2001-ben Brüsszelben a Scratching The Inner Fields-szel nyomtak a széknek. Bamm. Ott sem kaptunk levegőt, még akkor sem, ha ingyen adták. Egész előadás alatt fészkelődtem. Utána meg rohanni akartam, neki a láthatatlan falaknak. Valahogy így képzelem a fizikai színházat. Így kell 20-25 éves kontakt táncból megélni. Nálunk lesz-e ilyen, (jó lenne) nem tudom, de táncos testvéreim, láttátok az energiát, a dinamizmust, az életveszélyt, az érzékenységet egybegyúrva? Ezt hiányolom oly sokszor a hazai színpadról, pedig bennünk is van cufla, meg oda tudnánk rakni, ha kellene. De ehhez egy magyar Vandekeybus kellene, aki lehet, hogy itt lélegzik visszafojtva közöttünk. Időzítve. Csatt csatt és bumm.
