Már hogyne lenne. Istentől bizonyosan, embertől mikor-hogy. Csak sohasem akkor, amikor a legjobban számítunk rá. Amikor a mi mértékeink szerint a leginkább kellene. És ha eljön, akkor csak utólag tudjuk megérteni, belehelyezni életünkbe.
Nekem a Nincs kegyelem hívószóról azonnal és gondolkodás nélkül Postássy Júlia és Dévényi Ádám hasonló című lemeze jut eszembe... Nem tehetek róla, első igazi szerelmi csalódásom után ez a bakelit tartott életben, tekintet nélkül zenei és esztétikai minőségére – ez van. Nem találtam jobbat, ezt rakta elém a sors, és annyira belém ivódott, hogy azóta is ezeket a számokat hallgatom, ha baj van, éppencsak cédéről. Mi lesz velem, ha elhagysz, Ne nézzen úgy rám, Én nem tudom, mit hoz a holnap... és még sorolhatnám a könnyfakasztóan édelgő dalokat, sanzonokat, Trunkos András éppen ehhez illő szintetizátor-kíséretével.
Igen, akkoriban azt hittem, tényleg nincs kegyelem, az ember belehal a szerelembe - ha elkezdődik, majdnem, ha véget ér, bizonyosan. Aztán túléltem mégis nem keveset, kezdeteket és végeket, itt vagyok, de ennek semmi köze a kegyelemhez. Ez egyszerű túlélés-ösztön, a fiatalság kezdeti végletes-végzetes létélménye, amely aztán fokozatosan tompul, egyesek szerint a bölcsülés jeleként, mások szerint a lemondó beletörődés okán.
Szerintem csodálatosak ezek a dalok, de nyilván csak annak, aki nyitott az érzelgős végzet-hangulatokra, még akkor is, ha a kezdeti átélésnek ezek a nosztalgia-pillanatok csak tompa visszfényei. Azt persze nem mondanám, hogy kegyelmi állapotba kerülök ilyenkor – lehet, hogy az egész nem több önsirató nyavalygásnál. Lehet. De csak a kívülálló számára.
Vannak dolgok, amelyek régen történtek, de elég egy dallam, egy tekintet az ablakon túli esőre, az íróasztalon heverő töltőtollra, és máris visszatérnek, teljes erejükkel. Az ember kiragadtatik a jelen világból, és belehuppan a múltba, olyan pillanatok közepébe, amikor kegyelemért esedezett, vagy áldotta a sors kegyét, netán átkozódva hadonászott saját reménytelenségében. Egy olyan világba, amelyben a kegyelemnek még más, egyszerűbb, de egyértelműbb jelentése létezett csupán...
Aztán vannak olyan, ugyancsak múltbéli események, amelyekkel kapcsolatban az ember még mindig kegyelemért kiált, esedezik, könyörög, és gyenge pillanataiban átkozódik. Amíg az ember vádol valakit, valamit, addig biztos lehet benne, hogy még nem érkezett el a kegyelem ideje. Könnyű és szép lenne azt mondani, hogy minél halkabb a vád, annál előbb érkezik a kegyelem – de ez sajnos ez nem mindig így van.
Ha az ember idősebb lesz, már nem is az a kérdés, hogy van-e kegyelem, még csak az sem, hogy hányféle, és hogy melyik kin-min múlik. Saját magamon? Embertársaimon? Istenen? Sorson? Ember-ember viszonylatában aránylag egyszerű a dolog, de élet, halál, baleset, és még sorolhatnám, szóval az igazi tragédiák, nos, ezeknél más a helyzet.
És vannak olyan események is, amikor nincs más választás, mint hinni benne. Két évvel ezelőtt meghalt fiúgyermekünk, a kiírt szülés előtt két héttel. Ilyen pillanat, szerencsére, kevés ember életében, kevésszer van. Éreztük, milyen zenét szeret, tudni véltük, mely mesék tetszenek neki, sőt gasztronómiai ízléséről is képet formálhattunk már, de többet nem tudhattunk meg róla. Isten adta, Isten elvette? Akkor annyi átkot szórtam bele a nagyvilágba, hogy ez eszembe sem jutott. Barátaink azzal vigasztaltak, hogy véletlen baleset volt. Sajnos, annyira nem vagyok racionális, gyakorlati észjárású, hogy ebből vigaszt nyerhettem volna. Orvosunk, aki nem állt távol az ezoterika sokszor kétes világától, a kis halottat látva azt mondta, semmit sem bízott a véletlenre. Szerencséjére annál földhözragadtabb vagyok, semhogy ezt a mondatát igazán végiggondoltam volna, mert akkor alighanem ott a helyszínen nekiesek. Aztán éltem, éltünk tovább – Isten kegyelméből? Hülyén hangzik. Ha ilyenkor az ember továbbra is élni akar, mert legalább választhat, akkor nem kérdőjelezi meg, van-e kegyelem, hanem egyszerűen tudja, hiszi. Hisz – mi mást tehetne.
Olyan esemény volt ez, amelynek átélésekor az ember nem tudja pontosan, mivégre van a földön, és hogy mi a jobb – folytatni vagy abbahagyni. És ha már a folytatás mellett dönt, valami akkor is örökre megváltozik benne. Bármi történik vele ezután, a hiány örökre megmarad, és valahogy minden múlandóbb lesz. Olyan esemény ez, amelynek súlya alatt az ember úgy érzi, hogy többé nincsen mit számonkérni, nincs mit elvárni, hogy nem tehet mást, csak őrzi azt a kis helyet a szívében, a szíve alatt, mittudoménhol, egy örök kis reményt, hogy egyszer majd megérti, vagy legalábbis elfogadja mindazt, ami történt. Mert ilyenkor ez az egyetlen kegyelem.
Kegyelem nélkül túlságosan kegyetlen lenne az élet – már-már elviselhetetlen. Vannak, akik ezt nem is sejtik, és a kegyelmet észre sem veszik. Vannak, akik fokozatosan ismerik fel és részesülnek benne. És vannak, akiknek nincs más választásuk, mint hinni benne.
