Egyes misztikus tanok szerint a kegyelmi állapot előfeltétele a lélek megnyílása. Ha a lélek nem nyílik meg, nincs kegyelem. A hagyomány szerint ezért egy angyal felelős: Ananhel. Ő az, aki megérinti a lelket, hogy a lélek megnyíljon. Talán meglepő, de így van a versekkel is. Egy vers elolvasása vagy meghallgatása a legtisztább profán kegyelmi állapot lehet, ám csak akkor, ha nem marad el az angyal érintése. Április 11-e van.
Ám hogy állunk a versekkel? Köztudott, hogy egy vers mi mindent művelhet a lélekkel, akár anélkül is, hogy a léleknek előzetesen meg kellene nyílnia hozzá. A vers ereje akkora lehet, hogy egyszerűen átüt minden burkot. Épp emiatt akár azt is gondolhatjuk, hogy nekünk nincs is dolgunk azelőtt, hogy elolvassuk vagy meghallgatjuk.
Csakhogy a versek hatása kiszámíthatatlan. Nyilván mindenkivel megesett már, hogy ugyanattól a verstől egyszer nagyon sokat kapott, ám következőre semmit, vagy fordítva, ami addig érdektelen volt és látszólag semmit sem kínált, az egyszerre csak csordultig megtöltötte. Hogy a lelkünk a hatást megelőzően megnyílt-e vagy zárva volt azt persze nem tudjuk, mert ezzel nem foglalkoztunk. Sőt, épp a verstől vártuk, hogy megnyisson valamit bennünk, ami aztán vagy sikerült, vagy nem.
Ám mi van akkor, ha a lélek megnyílása, mint az ajándékozás esetén, a vers befogadásának elengedhetetlen feltétele? Lehetséges, hogy egyszerűen a lélek állapota az oka annak, hogy egy vers hol rengeteget ad, hol meg semmit? Nem attól függ-e a versek esetében a legtisztább világi kegyelmi állapot elérése, hogy a lelkünk megnyílott-e a vers befogadására vagy sem?
Nos, mindenki tapasztalhatta, hogy amikor nagyon vár valamilyen hatást újra, az furcsa módon elmarad, esetleg csak igen gyengén érvényesül. Valószínű, hogy a hatás ilyenkor a tudatot megkerülve érte a lelket először, a zárt falakon áthatolva. A vers elég erős volt hozzá, hogy átüsse a burkot. Amikor azonban másodszorra is azt kívánjuk, hogy ugyanilyen hatással legyen ránk, lehetetlent kívánunk. Azt a hatást várjuk ugyanis megismétlődni, ami akkor ért minket, amikor nem készültünk rá előzetesen.
Az út nem erre vezet tehát. Nem a hatást kell megelőlegeznünk.
(Ezen a ponton a hallgatóság már kicsit fészkelődni kezdett és tisztán ki lehetett olvasni a tekintetekből a kérdést: Mester, köszönet, nagyszerű, éljen, de tenni, azt mondd meg, tenni mit kell tehát? A Mester, mintha nem vette volna észre ezt, rendületlenül folytatta. Lehet persze, hogy csak fokozni akarta a feszültséget.)
Nehezíti a helyzetet, hogy Ananhel felett még a misztikusok sem rendelkeznek, így keményen meg kell dolgozniuk az angyal érintéséért. A misztika nem semmittevés: lélekmunka nap mint nap. A világi misztika is munkát követel, mert a profán kegyelem sem jár csak úgy. Dolgoznunk kell a lélek megnyílásért, hogy amikor a verssel találkozunk, valóban befogadhassuk azt, amit ez adni tud.
Mit tegyünk hát? Láthattuk, nem az a dolgunk, hogy előre elképzeljük az eseményt, mint amikor a korty előtt már megidézzük a bódulat első hullámát. Ez esetben nem azt hallanánk meg, ami szól hozzánk, hanem csak azt, hogy nem az szól hozzánk, amit hallani szeretnénk. Másra kell összpontosítanunk.
(A Mester itt suttogóra fogta a hangját, úgyhogy mindenki egy kicsit előrehajolt.)
Aki nagyon fülel, minden vers megszólalása előtt (legyen ez külső vagy belső hang), felfigyelhet egy alig észrevehető neszre. Épp csak egy rezzenés az egész, de minden vers előtt megszólal. Minden vers előtt. Ha valaki megtanulja ezt kihallani és rögzíteni, az idő múlásával egyre tisztábban kivehetővé válik majd számára, mi is az. Nos, szerintem egy szárny suhogása. De ez nem számít. Csakis a rezzenésre, erre és csakis erre kell összpontosítani, semmi másra. S ha ez sikerül, megvan az esély arra, hogy a vers nyitott kaput talál.
(A Mester elhallgatott és elővett egy kötetet. Fellapozott egy verset. És tényleg, ahogy a lapok suhogtak, mintha egy angyal szállt volna át a termen.)
