A következőkben mindvégig egyetlen zeneműről lesz szó. Még akkor is, amikor nem úgy tűnik. Sőt, akkor a leginkább. Azonban e zenemű olyan, hogy még áthallással szólva sem lehet csakis róla szó. A darab ugyanis túlmutat önmagán. Mindennek az ellenkezője is áll tehát.

A szöveg, amely a Magnificat megzenésítésének alapjául szolgál, Lukács evangéliumában található (lásd alább). Az Újtestamentumi szüzsé: Mária, Jézust már méhében hordozva felkeresi rokonát, Erzsébetet, aki szintén gyermeket vár. Keresztelő Jánost. Erzsébet nem tudja, hogy Mária megfogant, de ahogy meghallja köszöntését, „felujjong méhében a magzat”. Azaz, János jelzi annak jelenlétét, akit ő fog megkeresztelni vízzel s akinek eljövetelét hirdetni fogja. Jelzi az Urat, Erzsébet pedig erről felismeri Máriában az Úr anyját. Ekképp is köszönti. A Magnificat szövege formailag Mária válasza Erzsébetnek. Világos azonban, hogy Mária felelete nem egyszerűen válasz. Pontosabban válasz, de nem pusztán Erzsébetnek. A Magnificat: hálaima.

A hagyományban ez az ima a vesperás, az esti liturgia része. Az est külső sötétsége befelé fordítja a tekintetet. A szöveget persze bárki, bármikor elolvashatja, tartalmainak mélyebb megértése azonban nem lehetséges meditáció, befelé fordulás és a sorokba sűrített tartalmak elmélyült kibontása nélkül. Ez este talán könnyebb, ám lényegében akárhol, akármikor elvégezhető.

Ha nekikezdünk, láthatjuk, a sorok egybe is olvashatók, ám az ima minden egyes mondata külön világ. Ezeket a világokat az elmélyedőnek sorra fel kell keresnie. Hogy ne tévelyegjen, vezérfonalat kap a kezébe: egy-egy szőlőindát.

A sorok végén ugyanis utalások találhatók. „Szent az ő neve ”, „Irgalma nemzedékről nemzedékre azokra száll, akik őt félik {Zsolt 103,13.17}”, „Felkarolta Izraelt, az ő szolgáját, megemlékezve irgalmasságáról {Zsolt 98,3}” és így tovább. Ezek az indák messzire nyúlnak, és a sorokban rejlő meditációs tartalmat ezek nyomán bonthatjuk ki. Látható, az indák az Újszövetségből az Ószövetségbe nyújtóznak vissza, miként a fent idézettek a Zsoltárok könyvébe. Minden egyes sor mögött tehát újabb horizont nyílik, az ima minden sora egy-egy másik magasztaló énekbe kapaszkodik.

Ha tehát elindulunk a szöveg elejéről, minden egyes sor megállást és kifejtést követel. Még egyszer: minden egyes sor megállást és kifejtést követel. Mindegyik más tartalmat hordoz, mindegyik másként veti a fényt valamire. Hogy mire vet fényt, nos, azt sorra szemügyre kell venni. Sorra szemügyre kell venni.

Ha végeztünk, jöhet a következő szint. A szöveg egésze ugyanis tovább utal. A részek sorrendje nem tetszőleges, ezért az egész szerkezete is elmélyedést követel. Ez a szerkezet összetett, vonalai keresztül-kasul húzódnak, más-más perspektívából mutatnak rá összefüggésekre, a meditáció irányainak újabb vektorait feltárva. A legszemélyesebb megszólalástól emelkedünk a minden embert érintő nézőpontig és fordítva. Az ujjongástól lépünk vissza az öröm csendes bensőségességébe és fordítva. És így tovább, fel kell csak tárni. Fel kell tárni.

Ha feltártuk, még mindig nincs vége: az evangéliumok szőlőtőkéjének indái magukat ragadják meg, a kacsok a tő saját gyökereibe kapaszkodnak. Újszövetség és Ószövetség. Egyetlen mondat sokezernyi repetíciója, imitációja, variációja, permutációja, kontrapunkciója. Ez a rendkívüli zártság és feszülő szervezettség maga tehát megint csak elmélyedést követel, hiszen újabb tartalmakat szül, amelyek megint újabbakat sejtetnek.

És így tovább a végtelenségig.

A földi dolgokra való koncentrációban megfáradt lélek ereje persze véges, ez a szemlélődés viszont akaratot, erőt, kitartást követel. Ha tehát a lélek szeme lecsukódik közben, érthető. Ekkor azonban rögtön kinyílik egy másik ajtó, a fül, és az utalások, a jelzett tartalmak új dimenziója villan fel. Egyetlen szó mögül ezernyi hang bújik elő. A meditáció tájain Isten fuvallatára suhognak a fák, alant mély hangú forrás csobog, messziről folyók tapsolnak, még távolabb nagy vizek zúgnak, hegyek ujjonganak. Az Úr vidékein nemcsak a jelen, a múlt és a jövő is hallható. Lépteinkre megzörren az avar, a vállunkba akadó rügyező ág suhogva visszacsap: az elmúlt nemzedékek lehelete még ott remeg a levegőben, egy gyermek csengő magvakkal énekesmadarakat etet.

Hallani tehát könnyebb mint szemlélni? Szó sincs róla, az imént elkapott hangok csak az első hallomás zörejei. Ahogyan az ima szövegét is már elsőre felfogjuk valamennyire, úgy a hangokat és a hangok összefüggését is el-elcsíphetjük. Tényleg meghallani és nyomon követni minden hallható tartalmat azonban épp oly nehéz, mint befelé fordulva minden utalás értelmét kifejteni. A jó hír azonban ez: elindulni bárki képes, mert az út nyitva van. S most itt van rá az alkalom is.

Egyet kell csak lépni. Azután már rábízhatjuk magunk az énekhangokba és hangszerekbe bújt kegyelemre.