Ha a fülünkre hallgatunk, olyat is láthatunk, amire nincs testi szemünk. Egy távozó lélek hangokban hagy nyomot túlvilági útjának kezdetén, hangokban vetkezi le sorra maga mögött hagyott életét, hangokban veszíti el emlékeit s hangokban tűnik is el végül.
Claude Monet - Reggeli köd (1897)
A dallam egyszerű, visszafogott, tónusa még életteli: kürt szól. Nem akarok többet mondani róla, meg kell hallgatni, ahogy a kürt megszólal a másik kürt, a fagottok és a vonósok előterében. Élve, élőben.
(A darabot Ravel 1899-ben zongorára komponálta és csak 1910-ben hangszerelte át kamarazenekarra. Fuvola-, oboa-, klarinét-, fagottpár, két kürt, hárfa és vonósok.)
A távozó ugyanazt az utat járja be, mint mi, ahogy őt elengedjük. Ő minket vesztett el, mi őt. Ő az életét, mi a vele való életünket. Bele kell törődnie neki is, nekünk is. Csak nekünk ez könnyebb: mi felejtünk. Ő azonban emlékezik, mert az emlékeket emlékezve veszíti el, emlékszik arra, hogy mindent, ami fontos volt, elfelejtett.
(A G-dúr főtéma háromszor csendül fel a darabban. A két tagoló melléktéma az élet intenzitásának utórezgései, küzdelmek és szenvedélyek emlékei. Az első, h-moll közjátékban az egyszerű harmóniák fokozatosan dúsulnak, míg a szakasz végén hirtelen megszólal a darab egyetlen kemény disszonáns akkordja.)
Csak egy pillanat az egész, mint az orvosnál. Egy nyilallás, de már el is múlt s következik a megnyugvás, a fájdalommentes lebegés.
(A téma légiesebben, fuvolákon és klarinétokon tér vissza. Emiatt különösen erős a második, a g-moll közjáték kontrasztja. E rész hangkészletében, dallamvilágában és ritmikájában is a leggazdagabb és a legerőteljesebb.)
Emlékezve elveszíteni az emlékeinket. Még egyszer, nem egyszerűen elfelejteni őket, hanem átélni elmúlásukat azzal, hogy tudjuk, már egyetlenre sem emlékszünk. A szenvedélyek azonban nehezen adják meg maguk s a távozó sem mond le csak úgy róluk. Tartani, tartani mindent azon a hőfokon, ahol izzik, hogy legalább az elmúlt élet legintenzívebb pillanatai megmaradjanak. Még semmi sem veszett el.
Ám az erő kétszer is elfogy, a hangszerek kromatikus lépésekben szertartásos egyházi zárlatba omlanak. Ez maga a belenyugvás a visszavonhatatlanba. Nem akarok többet mondani róla, meg kell hallgatni, milyen szenvedély és tónus feszül egy ilyen könnyű zenekarban is. Élve, élőben.
(A téma harmadik repríze maga a megszabadulás, a teljes feloldódás. Fuvolák a magasban és végre a hegedűk is eljátsszák a dallamot. Már nem fáj semmi veszteség.)
S ekkor: vége. A távozó eltűnt. Ahogy azonban a retinán is megmarad az utókép, pedig már nincs is ott semmi, úgy sejteti még alakját valami bizonytalan a ködben. Ez már csak a burok, az utolsó szál ami még odaát is az élethez kötötte. Az élet formája, szerkezete, üres kerete. Most utolsóként ezt is hátrahagyja.
Alig rezdülő búcsúakkord. Nem akarok többet mondani róla, meg kell hallgatni, ahogy ez az üres kvint megszólal a fúvósokon, a vonósok és a hárfa üveghangjain. Élve, élőben.
Az utolsó nyom: hármashangzat, terc nélkül. Akkord, aminek hiányzik a szíve. A távozó csakis ezt vihette magával az odaáton is túlra.
Szegedi Tudományegyetem, Aula
Szeged, Dugonics tér 13.
2008. április 22. kedd 18.00 óra
Az SZTE ÁOK és az SZTE GYTK Öregdiák Szövetségének hangversenye.
Közreműködnek: Dr. Tarjányi János (zongora), Kovács Flóra (ének), Dr. Kopniczky Zsolt
(zongora), Dr. Erős Gábor (klarinét)
Műsor:
J. S. Bach: Ich hatte viel Bekümmernis
J. S. Bach: d-moll Praeludium és Fuga
J. S. Bach: fisz-moll Praeludium
Domenico Scarlatti: d-moll szonáta K 141, L 422
W. A. Mozart: Esz-dúr templomi szonáta
W. A. Mozart: A-dúr szonáta K. 300
H. Purcell: Részletek a Tündérkirálynő című operából
Emile Passani: Sérénité
F. Chopin: Desz-dúr Prelude op. 28. No. 15
F. Chopin: cisz-moll keringő op. 64. No. 2
F. Chopin: Esz-dúr Nocturne op. 9. No. 2
M. Ravel: Pavane
C. Debussy: A holdfényes éj
C. Debussy: Clair de lune
