A tömeg az tömeg. Súlya van, akármiből legyen is, anyagból vagy emberből. De nem mindig, és végképp nem örökké.
A túlvilágon megmérik a halott szívét egy mérlegen. Ha nem olyan könnyű, mint egy tollpihe, amely a mérleg másik serpenyőjén pihen, akkor felé billen a mérleg és a Mindent-elnyelő torkába kerül. És így tovább, hosszú kommentárral.
Kicsit most sok ez nekem. Mondd csak, Csicska, szakítom félbe, szerinted, de szerinted, nem a könyv szerint, mit jelent az, hogy olyan könnyű az ember szíve, mint egy tollpihe? Elhallgat, hátrasandítok, mered maga elé, gondolkodik. Azt jelenti-e, hogy nincs súlya, próbálok segíteni, hogy bűntelen, hogy tiszta?
Idefelé jövet, kezd el végül beszélni, nagy tömeg volt a villamoson. Nem szeretem a tömeget, utálom, ahogy hozzám érnek idegenek, utálok mindenkit, nem értem, miért kell elviselnünk másokat ilyen közelről. Jobb lenne biciklivel járni, mert autóval, még ha lenne is pénzem, én be nem mennék a városba, de hát hogy vigyem a csellót biciklivel?
Rám néz. Biztos érzi, hogy az jár a fejemben, nem nekem válaszol, és mindjárt visszafordulok petrezselymet vagdalni. Jó, ha nekem mondod, gondolom magamban, figyelek. Lesüti a szemét, vissza a könyv borítójára és folytatja.
Ott szorong ez a csomó szerencsétlen megkukulva, velem együtt, magában szid mindenki mást. S a visszafojtott csendben egyszer csak valami hangos beszéd. Egy nő. Nem látom, csak hallom, jó reszelős hangú, de nem idős. Mesél valakinek. Eleinte alig fülelek, tartom a hangszert, az ujjam már ki se tudom húzni a könyvből, annyira nincs hely. Dühöngök.
„Vágom a petrezselymet, jó gyorsan, ahogy szoktam, csattog a kés a deszkán. Az a lüke Heni meg elkezd valami kanállal kopogni az asztalon, pont abban a ritmusban, na persze, ebbe már beszáll az Orsi is, én is rákapcsolok, repked a zöld, szól a ritmus, de még hogy. Erre hirtelen megjelenik Tünde és nem elkezd táncolni? Micsoda buli lett hirtelen.”
Körbesandítok, más is fülel. Nahát, ez aztán az élet, gondolom és végre kihúzom az ujjam a könyvből. Ám ez még csak a kezdet.
„Ott verjük a ritmust, Tünde táncol, amikor kopogás, belép a Kálmán a szomszédból, néz nagyot, mi van itt. A lányok megszeppennek, rá se mernek nézni, száznyolcvan centi, szép magas fiú, fekete hajú, negyvenötös lába van, érted. Kálmán mondja, nem akar zavarni, csak szeretne lezuhanyozni, mert náluk most csinálják a lefolyót, ő meg izzadt, de randija van. Hát persze, mondom neki, menjél, tudod hol van. Be is megy a fürdőszobába. Heni meg csak bámul utána, aztán elindul, lopakodik csendben, viszi a hokedlit, nézem, mit akar ez, de már kapaszkodik is fel a hokedlire, mert a fürdőszobaajtó felett rács van, szellőző, azon belátni. Na mondom, ez meg akarja lesni a Kálmánt, ahogy zuhanyzik.”
Huhú, egyre izgalmasabb.
„Te lüke, súgom Heninek, nem éred úgy fel, odalopózom én is, a hokedliról felveszem a nyakamba, jó nehéz már, nekitámaszkodom a kezemmel az ajtónak, hogy tartsam magam. Heni már majdnem eléri a szellőzőt, amikor Kálmán hirtelen kinyitja az ajtót, egy szál boxerben, mi meg Henivel, puff, nekiesünk, majdnem felborulunk.”
A tömeg fülel. Na, most mi lesz?
„Hát ti, kérdi Kálmán, meglepődve. Csak a hajszárítót akartuk levenni. Hajszárítót, csodálkozik, minek az? Kiborult a víz az abroszra, azt kell megszárítani, mondom gyorsan, erre beles a konyhába. De hát nincs is abrosz az asztalon, és néz rám. Rajtad meg ruha nincs, kiabálom, és flangálsz itt boxerben a lányok előtt, azzal visszalököm a fürdőszobába.”
És lássanak csodát, a tömeg megkönnyebbül. Le kellett épp szállnom, de valahogy nem akaródzott elmenni a megállóból. Csak néztem, ahogy a villamos becsukja az ajtókat és elindul. S jól tettem, hogy maradtam, mert a villamos hang nélkül, egy szál hang nélkül, egyszerűen elsiklott a levegőben. Legalább egy centivel a sínek felett.
Hát ezt jelenti szerintem, hogy a szív könnyebb mint egy tollpihe.
Én csak nézek Csicskára. Ezt most találta ki. Nem is értem, mi az ördögért olvas mindenfélét, miért nem merít inkább a saját fejéből. Vagy részeg lenne, azért az egész? Elég sápadt, tényleg, ennie kellene gyorsan valamit. Hűha, be kell fejeznem a levest.
Csakhogy valahogy minden más lett. A kanál, a tojáshéjak, az üres galuskás tál, a vágólapra szóródott liszt, a kés, a deszka, a petrezselyem, ott van, csak másképp, mint az előbb. Sőt, én is más vagyok, meg a maga elé meredő Csicska is.
Mind az egész konyha, épp egy centire önmagától, a levegőben lebeg.
Ebédelhetünk.
