Kétszáz disznó égett el Nagyszentjánoson, miután kigyulladt az épület, amelyben tartották őket. Rémes. Az egész. Szép szimbolikával indul ez a hétfő is. Ki szervezte ezt? – teszed fel a kérdést, én meg nem tudom a választ, csak állok, állunk szemben az egésszel, mert az meg zúdul, mint hajdanán, az ökokáoszt megelőző világban a lavina. Hogy mi zúdul? Nem mindegy? Az egész. A tűz, a víz, a tömeg, a hang, az érzés, a forgalom, az információ. Minden egész eltörött, hívjanak egy szerelőt…
Múlt hét kedden elhunyt az egyik. Edward Norton Lorenznek hívják, matematikus, meteorológus, káoszkapitány, nevéhez fűződik a pillangóhatás kifejezés megszületése, és maga a káoszelmélet. Ez nagyon leegyszerűsítve annyi, hogy ne tervezz nagyon előre, mert úgysem tudsz! Lokálisan instabil a viselkedés, amikor egymáshoz közeli kezdőhelyzetből indítva a rendszert a különbségek gyorsan nőnek. És ha ez így van – márpedig emberi populációk esetén így van – , akkor létrejön, az úgynevezett globális keveredés, és máris 1 rengetegben (továbbiakban 1 reng) mérhetőek a változások nagyságrendileg.
Miért fontos ez? Azért, hogy ne firtasd többé, ki szervezte ezt… Agyamra mennek a logikus kérdéseid egy inlogikus világban! Nem, nem tudom, mit jelent, ha valaki az Alkotás útján (Budapest, Európa, XXI. század), diadalmasan dávidcsillagot rajzol az óriásplakátokra fekete filccel. Valami célja biztosan van az alkotásnak, valamit jelent ez, de ha végiggondolod – pro, kontra, ahogy tudod, meg ahogy éppen kedved van – , máris 1 reng-et mutat a kis műszer tompa agyunk rejtekén. Nem, nem tudom, mit jelent majd, hogy ezzel az élménnyel indítom írásom, és ennek köszönhetően esetleg milyen további reng-ek temetnek majd maguk alá. Nem, nem tudom, hogy az az irgalmatlan indulat, amivel minden reggel ébredek, csak úgy, az általános szellemi állapotok végett, mikor robbant majd belül, vagy kívül, de valahogyan biztosan. Nem, nem tudom, mit jelentenek a hírösszefoglalókban hallott elejtett mondatok, ráadásul, és állítólag általunk választott felelős emberek szájából, hidd el, nem politizálok, csak állok melletted a zúdulatban.
Én szeretem az Olimpiát. Megnézem például a nyitó ünnepségeket is, ahol vonulnak le, föl, integetnek a nemzetek sportolói, és a rendezők dramatikus térbalettben dolgozzák fel saját, illetve a népek együvé tartozásának történetét. Kicsit persze ironizálok, de például Athénban emlékeim szerint kifejezetten szívmelengető volt a ceremónia, nem beszélve a zenei környezetről, hiszen görög előadók legjobbjai – a helyi top twenty, ahogy a szpíker fogalmazott – saját kultúrájukból merítkezve daloltak, legyen az pop, folk, rock, meg egyéb. Eszembe is jutott az idei erős hazai, a Rakonczai fivérek Olimpiai Himnusza, hogy az aztán milyen szépre is sikeredett, van benne „hajrá”, meg „győzni kell” elég. Igazi német tánczenei koktél, bizton nagyon elragadta a Magyar Olimpiai Bizottság veterán döntnökeinek képzeletét. A mi kultúránk úgy tűnik, innen merítkezik…
De a láng, az olimpiai láng, amiről írni akarok, ha kibírom síró röhögés nélkül a lap aljáig! A többszörös szimbolikáról, hogy ugye megrendezik a béke és szabadság népünnepélyt a világ legnagyobb birodalmában, amely vélhetőleg se nem békés, se nem szabad, ezért aztán a békés és szabad Tibetért tüntetők leverik a lángvivőket, így titokban (!) kell végig hurcibálni azt a szerencsétlen pislákoló reménysugarat az egész planétán, hogy végül megérkezzen a hatalom nyomasztó szentélyébe. Ahol meg nem lehet egy óránál tovább tartó sporteseményeket rendezni, a légszennyezettség miatt. Na, ez hány reng lesz a végére, ha összerakod? Kérdezlek én, most végre.
Nem, nem tudod. Talán semennyi. Nem kötni, oldani. Oldani kéne azt a feszültséget, nem keresni, mint a P. Mobil, a rohadt életbe, mert eldurranni készül valami úgy globálisan keveredve a lokális bizonytalansággal. Vagy akkor tényleg dugjatok a 220-ba…
