Bár csak nemrég került a magyar mozikba, az amerikaiak máris a Millenium trilógia első részének remake-jét forgatják.

Azt mondják, az egész univerzum egy nagy pukkanással jött létre. Leoldották, mint egy jókora fonalgomolyagot. Véletlenül eszébe jutott a semminek, hogy valami legyen. Először jött a szét azután az össze és a végén a vissza. Bár erősen szkeptikus vagyok efelől, mert egész életemben ezt nyomták a fejembe, s már akkor sem fért bele az, melyik robbanás hozott létre rendet?

Hernyónak lenni nem tartozik éppen a legvidámabb dolgok közé. Vannak persze náluknál is szomorúbb szenvedői e földi létnek, mondjuk a földigiliszták, akiknek még lábuk sincsen... Mert lábból egy hernyónak van elég. Némelyikük még parádés színeivel is büszkélkedhetne, ha akarna. De nem akar. És ez nagyon is érthető az ő esetében.

Midőn felkérettetett a káoszelméletben megnyilatkoznók, jeles szerzőtársammal valamelyest szellemi asszót folytatni a netpáston, felmerülni tetszik a kérdés: túl a káosz (és kosz) keltésen, parány univerzumunkban (zoomunkban) mily rettentő hatásfokkal működik ez az izé? A lepkés cucc? Mert oké, a szárnya itt, a tornádó ott. Persze ez pont annyira igaz, mint az E=mc². Van, akinek ez egy kurva nagy atombombát jelent, van, akinek egy marha gyors űrhajót. (Csubi, kapcsoljunk hiperűrsebességre!)

Ha majmot akarunk fogni, venni kell egy szűk szájú edényt, diót szórni bele, majd jó erősen kikötözni valamihez és elrejtőzni. A majom jön, belenéz, látja, hogy ennivaló van benne, bedugja a kezét és belemarkol a dióba. Ezután már csak meg kell fogni, mert többé nem ereszti el a zsákmányt, márpedig enélkül nem tudja kihúzni a kezét az edényből, hiszen a teli marok nem fér ki a nyíláson. Saját magát ejti foglyul. Akárcsak mi.

Annyi szép, fennkölt, okos, magasztos, bölcs, buddhista, liberális, sztoikus mondatot lehet írni oldásról és kötésről, elengedésről és megengedésről, meg ilyenekről, hogy az csak na. Tegyék is ezt meg írótársaim, ráfér erre a világra, átengedem nekik a terepet. Van ugyanis néhány dolog, ami eszembe jut minderről, és ami elbizonytalanít: Nagy Sándor, a Szerelem, a művészetek, és persze a paradicsom. Én inkább ezekről szólnék, ha nem is a megoldás reményében, de legalább kötetlenül.

A héten két olyan munkámat is befejeztem, amelyek tökéletesen meghatározták az elmúlt négy-öt hónapomat. A téma szempontjából jelentéktelen, hogy mik ezek – mindenesetre undok, önző és csodás időszak volt, nem volt alvás, család, csak ők. Ezt a kettőt különösen utálták, amellett persze, hogy egymásra is fújtak, mint a rossz testvérek.

Kétszáz disznó égett el Nagyszentjánoson, miután kigyulladt az épület, amelyben tartották őket. Rémes. Az egész. Szép szimbolikával indul ez a hétfő is. Ki szervezte ezt? – teszed fel a kérdést, én meg nem tudom a választ, csak állok, állunk szemben az egésszel, mert az meg zúdul, mint hajdanán, az ökokáoszt megelőző világban a lavina. Hogy mi zúdul? Nem mindegy? Az egész. A tűz, a víz, a tömeg, a hang, az érzés, a forgalom, az információ. Minden egész eltörött, hívjanak egy szerelőt…