A héten két olyan munkámat is befejeztem, amelyek tökéletesen meghatározták az elmúlt négy-öt hónapomat. A téma szempontjából jelentéktelen, hogy mik ezek – mindenesetre undok, önző és csodás időszak volt, nem volt alvás, család, csak ők. Ezt a kettőt különösen utálták, amellett persze, hogy egymásra is fújtak, mint a rossz testvérek.
Az, hogy befejeztem őket, valami olyan ünnep a család szempontjából, mint amikor két kellemetlen rokont temetünk. Szépen kiöltözünk, elmegyünk, letudjuk a temetést, de közben süt a Nap, izzadok az öltönyben, összekacsintunk, és utána feltűnően kedélyesen, bontott ingnyakkal beülünk meginni egy kávét. Este már nem is gondolunk rájuk, két telefonszám mínusz, és ennyi. Szabadok vagyunk.
És hétfő reggel nyolckor mégis tompaság, unalom, idegesség. Hiányzik ez a két rohadék. Biztos jeleivel, nagyon mélyről, ahova életükben sem érhettek el, előkúszik a gyász. Az a jó egyharmad év, amit az ő viszonyrendszerükben tudtam le, nagy idő, meghatározó idő – ha azt nézzük: a felnőtt életem minden huszadik napját töltöttem velük, összenőttünk, megszoktuk egymás hibáit, megtudtuk, mit lehet követelni a másiktól, én formáltak engem, én formáltam őket, szorosabb lett a rokonság köztünk, és olykor ők ketten is átfolytak egymásba, nekem köszönhetően ők is szépen összejöttek.
Nemsokára persze, amint visszajön a versenysúly, nagy kalandnak fog tűnni a most lezárt időszak – de most… úgy néz ki, nagyon nehezen heverem majd ki a hosszú vendégséget. Nehezen engedem el őket, nehezen oldódom el tőlük, tényleg hiányoznak. Szeretnék még mindkettejükkel foglalkozni, csiszolni őket, tökéletesíteni, elmondani nekik, hogy melyiket miért és mennyire szerettem – a fene egye meg, ezek tényleg a gyász tünetei. Pedig csak annyi a változás, hogy innentől kezdve meg kell osztoznom rajtuk másokkal. És el kell fogadnom, hogy bár számomra meghaltak: éppen most kezdenek élni igazán.
És a tempó, amihez hozzászoktattak, az új (hétfő reggel 8 óra óta meglévő) körülmények között egyszerűen nem értelmezhető. Föl-le járok, izzad a tenyerem, kezembe fognék valamit, mert ha nem is száz, de nyolcvanöt százalékon még jár a motor, és egyszerűen nincs mihez kezdeni, meg kell várni, amíg magától lelassul és a helyére kerül minden. Teljes üresség. Magány – úgy, hogy azelőtt sose voltam magányos, és ha körülnézek, elvileg most se kéne annak lennem.
Otthon még nem mertem mondani, de a megoldás pofonegyszerű. Elég lesz egy fojtott és bizonytalan hangú telefon, amire a párom rákérdez, majd pedig, bár próbálok mellébeszélni, rájön, hogy megint nem leszünk sokáig egyedül. Jó lenne kerülni az ilyen mondatokat, de itt nagyon szépen fog mutatni… tehát: lehet, hogy ez az élet?
