A ’Sehnsucht’ szó nemcsak vágyat, sóvárgást jelent, hanem a németek emblematikus máshová, főként napfényes tájakra vágyódását is. Goethe Itáliába vágyódott, Nietzsche Görögországba, Mühle elvtárs Rostockból pedig a Balatonhoz. S ez mind érthető. Hideg, esős, ködös tájakról délre menekül mindenki, ahol felpezsdül a vér és egyáltalán, érdemes élni. Vannak azonban kivételek.

Emlékszünk Wertherre. Amikor véget ér szenvedélyének felfelé ívelése, Homéroszát Ossiánra cseréli (Arany János is így tesz majd, nem sokkal később, bár nem szerelmi bánatában). Akit megfojtanak fájdalmas érzelmei, nem bírja a napsütést. Északra vágyik, a kelta világba, oda, ahol annyira hideg minden, hogy a külső fagy még a belső világ kínjának csillapítására is képes.

De hát hogyan lehetséges ez? Nos, fázni és vacogni: kognitív terápia. Segítségével úrrá lehet eszünk a fojtogató érzelmek keltetette jeges hullámokon. Ha túl magas az általános izgalmi szint (arousal), vacogunk. Ha azonban tudjuk, hogy azért fázunk – teljesen érthető módon –, mert kívül hideg van, máris fellélegzünk. A terápia ilyen egyszerű: mikor túl sok az érzelem, menekülj észak felé, akár csak képzeletben!

Werther persze kitalált figura, ám arról tanúskodik, Goethe mégsem csak napfürdőzni kívánt, hanem nagyon is tisztában volt az elvágyódás sötét oldalával, amikor a vacogás ellen vacogni vágyunk. Olyannyira, hogy más művésztől nem is igazán kívánt még többet megtudni róla. Talán ezért sem kedvelte Caspar David Friedrich képeit.

Ezek a képek Adrian Leverkühn, Thomas Mann képzeletbeli zeneszerzője számára azonban sokat jelenthettek volna. Friedrich képeinek jó része pontosan azzal szolgál, mint egy északi utazás fizikai hatása. Nincs ellágyulás, szemek könnybe lábadása, nincsenek sóhajok, mert megdermedsz, a szemed sarkába odafagy a könny és nem kapsz levegőt. Nincs belefeledkezés az érzelmekbe. A hideg teljességgel antiromantikus: a fogak vacogása kiiktatja a fogvacogtató érzelmeket. S már itt is vagyunk a zenénél: ha túl akarunk lépni a romantikán, a romantika érzelemgazdag kifejezésmódján, kognitív terápia kell: dermesztő, mínusz tizenkét fokú zene.


Leverkühn persze szintén kitalált figura, ám a zene, amelyet komponál Thomas Mann képzeletében, valóságos, így meg is hallgatható. A mínusz tizenkét fokú zene ténylegesen is létezik. Anton Webern, aki Arnold Schönberg mellett a legismertebb dodekafón zeneszerző, számos ilyen zenét írt. Ezek egyike a most hallható vonósnégyes.

A dodekafónia tehát: kognitív zeneterápia.

Ám nem csak zeneszerzőknek, hanem, és ez a meglepő, a hallgatóságnak is. Akinek szerelmi bánata van, akit szétvet a tehetetlen düh, aki belefullad a fekete epébe, de bárki, aki annyira intenzív érzelmeket él, hogy már a foga is vacog a plafont verő izgalmi szinttől, menjen el és hallgassa meg Webernt. Úgy fog rá hatni, mintha kilépne a fullasztó hajókabinból a fedélzetre egy sarki expedíción.

Aki azonban kiegyensúlyozott és köszöni szépen, inkább a napfényes zenét választja, hiszen délre vágyik, sütkérezni a napon, a kék tengert bámulva, az kutakodjon csak kicsit ott belül. Holtbiztos, hogy találni fog valamit, amitől vacogni kezd a foga és mehet zeneterápiára.

Ám akinek még ez is kevés, gondoljon arra, hogy a napfény amúgy is csak egy jeges északi utazás után értékelhető igazi valójában.