Csehországban minden év április 30-án immár emberemlékezet óta afféle Boszorkány-éjt ünnepelnek (Èarodìjnice): este a városok zöldellő dombjain és vidéken az erdőszéleken és tisztásokon egyaránt tábortüzek égnek mindenfelé, fiatalok és kevésbé fiatalok sörözgetnek, beszélgetnek, udvarolnak, egyszóval élvezik az élet szépségét. Mindez Prágában még egy különlegességgel folytatódik: a május elsejét errefelé az emberek nem annyira a munka, mint inkább a szerelem ünnepeként tartják számon.

Fiatalok és idősek zarándokolnak el ezen a napon a fiatalon elhunyt romantikus költőfejedelem, Karel Hynek Mácha szobrához („a csehek Petőfije”, mondják azok, akik kedvelik az efféle, ritkán hibátlan párhuzamokat, ami ebben az esetben már csak azért sem igaz, mert Mácha a szerelmet előnyben részesítette a forradalmi szabadság-hevülettel szemben...). Május című verse ugyanis a cseh költészet egyik gyöngyszemének számít, és a szerelem hónapjának első napja immár végérvényesen összefonódott a költő nevével. A szobor a Vár melletti Petøin zöldellő dombján van, és mindenki visz egy szál virágot vagy kisebb csokrot a kezében... A szobor előtt szemlesütve megcsókolják egymást – némelyik pár egészen belemerül a dologba, az egyébként ilyen téren is konzervatív csehek ilyenkor mintha megfeledkeznének a kötelező szeméremről... Miután elhelyezik a virágokat, még egyszer visszanéznek a szoborra, azután továbbsétálnak. Úgy tartják, hogy az évente imígyen megújított szerelem örökké tart majd... Ez persze aligha van így, de tény: a Mácha-szobornál tett látogatás után elég leülni a Petøin-hegy lankáin valamelyik gyümölcsfa alá, és a szerelmetes gondolatok maguktól születnek s kergetik egymást. Egyszer próbálják ki Önök is...

Először szokatlannak, kissé ódivatúnak tűnik mindez a kívülálló számára, de látva a természetességet, a zavar és a megjátszás hiányát, az egész inkább szép szokássá, követendő hagyománnyá minősült át... Pedig a csehek - mint jó polgárok és egyben kispolgárok – nem szívesen mutatják ki nyilvánosság előtt az érzelmeiket, még kevésbé jellemző – néhány polgárpukkasztó fiatalt leszámítva – az utcai ölelkezés, csókolózás és egyéb apró örömök közszemlére tétele... Úgyhogy éljen május elseje, a Szerelem ünnepe!

A szerelem, illetve a szexualitás témája mindig a legizgalmasabb dolgok közé tartozott, erósz és agapé, vörös és kék kettőssége és szerepe ugyanúgy foglalkoztatta a filozófusokat és a költőket, mint a hétköznapi halandó embert. Prága városa pedig nagyszerű helyszín arra, hogy az ember eltöprengjen e kérdésen...

Talán nem fognak megharagudni a szebbik nem képviselői, ha kimondom: többszörös ilyen elmélkedés is megerősített abban, hogy Prága minden tekintetben nőnemű város. (Ha a magyar nyelvnek van valamiféle „hibája”, az bizonnyal a nemek hiánya). Ha Prága városát készül meglátogatni az ember, az egy kicsit mindig olyan, mintha háztűznézőbe mennénk.

Sokszor gondolkoztam azon, vajon ez a város számomra szerelem vagy barátság-e inkább: hiszen minden valamirevaló városnak megvan a maga „veszélyes viszonya”, melyet kialakít látogatóival. Némelyik futó kaland, más hirtelen jövő s múló szerelem, esetleg amolyan örök barátkozás – nos, bár mindez alighanem látogatónként változik, számomra Prága mégis afféle melankolikusan boldog, végzetes szerelem. Ha barátság lenne, alighanem kellemesebben érezném magam e városban, és szabadabbnak is, s talán a honvágy (?) sem gyötörne olyannyira, ha távol vagyok, hiszen a barátság nem függ az együttléttől, ezt csak a szerelem önzése követeli meg az embertől nap mint nap, percről percre. Amiért pedig végzetesnek mondanám leginkább, az az a tény, amely szerint ez a szerelem valahogy valóban öröknek ígérkezik – az én halandó emberi időmön belül természetesen, nem az Örök Prága szemszögéből –, eltérően a megannyi kisasszony-kalandtól és szédülettől, melyekből mára már csak a szeretet maradt meg, ha egyáltalán...

Egy nő természetesen sokféle lehet: szerető hitves, gondoskodó anya, ledér menyecske, ártatlan kislány, hadd ne soroljam tovább. És nem titok az sem, hogy az igazi NŐ-ben mindezek együtt vannak jelen. Aki nem csupán átutazóban járt Prágában, az nyilván tudja, miről beszélek, ha azt mondom: Prága, a Városok Anyja és Királynője bizony közel van a tökéletes Nőhöz, a nagy Ő-höz. Éppen ezért jelent veszélyt minden férfire, minden szerelmespárra, aki utcáin bolyong. Mert Prága, ha nem vigyázunk, elsősorban Csábítóként lép színre ismerkedésünk elején – lásd a minket kísérő kisasszonyokkal való prágai összezördüléseket, melyeknek alapja aligha a sör, inkább a féltékenység...

S ha már ily meghitt dolgokról van szó, eszembe jut a mi (ti. Prága és én) erkély-jelenetünk. Nyári éjvég volt, amikor egy barátommal gyalog sétáltunk hazafelé egy átmulatott éjszakát követően, és amikor elváltunk egymástól – ugyancsak a Petøin dombjainál épült házuk előtt – én még felkapaszkodtam a ligetesbe, s egy padra leülve, kezemben borosüveggel vártam. Nem tudnám megmondani, mire is pontosan, alighanem csak egy érzés volt bennem, egy olyanfajta vágyakozás, amit talán mások is ismernek... Valami beteljesülés-hiány, amelyre tudjuk, de legalábbis érezzük, hogy létezik valamilyen orvosság, de elképzelésünk sincs arról, mi is az. Lehet, hogy csupán egy korty málnaszörp, esetleg egy régen érzett illat vagy... nos, olyan kellemesen-szomorúan bizsergető ez az érzés, egyszerre felszabadultság és vágyakozás... és akkor, azon a hajnalon a gyógyír megtalált!

Lehet, hogy ezt hívják hajnalhasadásnak, mindenesetre a semmiből megszólalt az első madárhang, és vele együtt egy árnyalatnyit világosabb lett a levegő és megjelent az előttem elterülő város... Nem tudom, értik-e, mindenesetre ez volt életem azon pillanatainak egyike, amikor úgy éreztem, elég volt egy villanás, és többé nem hiányzik semmi... Hogy e látszólag hétköznapi szépségtől varázsütésre összeállt az Egész, és akár meg is halhatok. Egy darabig szótlanul néztük egymást a várossal, aztán az egyre sűrűsödő madárdal és a virradat véget vetett ezeknek az intim perceknek...

Láthattam a Városok királynőjét, amint felnyitja szemét és nyújtózik egyet kényelmes ágyában – mégiscsak a sors kegyeltje vagyok hát, másokat ilyenek után megvakítanak, mint az Orloj toronyórájának tervezőjét... Szép volt, tán igaz se volt, mindenesetre azóta néha-néha megkísérelem bejárni azt az akkori utat, mindhiába. Talán ismerik az Elveszett birtok című könyvet (A. Fourniér), amely a gyermekkor, a fiatalság élményeinek egyszeriségéről szól: persze a legtöbben rájövünk könyv nélkül, önmagunktól is, hogy az ilyen pillanatok megismételhetetlenek. Hiszen ha nem azok lennének, varázslatuk is elveszne az idő forgatagában, mint annyi öröknek hitt szerelem és hétköznapi pillanat-csoda...